Meseország királyával, a nyitott birodalmáról

Meseország weboldalán a küldetés menüpont alatt a következő olvasható: „Meseország egy mag. A herceg álma. Egy pici terület, melyre belépve el lehet felejteni minden rosszat, fájdalmat és a lelkesedéssel, játékossággal, és bízom a játékossággal, szeretettel is lehet találkozni. Mindenkié. Fórumai, területe az érdeklődés szerinti mértékben nyitottak. Sokat lehet szépíteni, fejleszteni rajta. Ha jó ötlet, majd kinyílik, folytatják, ha nem akkor kifejezi azt az örömöt, amit az építés jelentett.” Az alapító Herczeg Attilát – aki saját házának udvarán alakította és alapította Meseországot – még akkoriban faggattuk, többek között a miértekről.

– Miért? Mert adni jó. Az embernek van egy belső indíttatása, nagy szavakkal élve küldetése. Egy idő után rájön, hogy az anyagiakon, meg a kisebb saját célokon kívül nagyobb célokat is érdemes kitűzni. Ez épül egymásra. Talán a gyökerét ott keresném, amikor Böjte Csabával találkoztam, megláttam a dévai otthon körülményeit. Ott az ember átértékel, vagy értékelni kezd dolgokat, megszólal benne a gondolat, hogy jó módban élek, van van egy biztos állásom, de azoknak a gyerekeknek bizony kevesebb adatott meg. Fölvállaltam egy zetelaki gyerekotthon szponzorálását, ami főként abban merült ki, hogy nyári táborokat szerveztem nekik. Aztán jött egy újabb gondolat, hogy irodalmi tábort szervezzek nekik. Az már egy sokkal nagyobb szervezés volt, sok irodalmat kedvelő, amatőr színjátszó, vagy írással próbálkozó ismerős gyűlt ott körénk, és lementünk Csíksomlyóra tábort csinálni. Ez egy nagyon szép emlék nekem. Ebből indult. Volt gyerekszínjátszó szakköröm Hévízgyörkön is, akikkel egy előadásig is eljutottunk. Egy óriási élmény egyébként, amikor a gyerekek egy színdarabot előadnak. Amikor korábbi élettársam meghalt, akkor volt az első verses estem Aszódon. Egy 500 fős zenés, táncos, irodalmi estet szerveztünk Csaba testvér jelenlétével. Talán ez volt az az indíttatás, ami alapján ez a szálam elindult. Amikor ezt a házat felépítettük, akkor az ember egy nagyobb környezetben is gondolkodik. Akkor jött egy villanás, amikor az embernek hirtelen valami átvillan az agyán, akkor ennél a háznál már igyekeztem szépséget alkotni. Olyat, ami nem csak úgy funkcionál, hanem a külsőségekben is van egy szép sugallata. Aki ránéz, látja, hogy itt ívek, oszlopok vannak, szép a dolog. Akkor a kertet is meg kellett álmodni – én ebben is a rendezettség híve vagyok -, ennek egy eleme lett egy hirtelen ötlettel a zenepavilon, ami 4-5 évi munkával a kert sarkában fel is épült. Na, de kiről kéne elnevezni ezt a zenepavilont? Akkor eszembe jutott az általános iskolás zenetanárom, akit még a gyerekszínjátszó kapcsán is megkerestem – mert még az önálló, saját musical gondolatáig is eljutottunk –, hogy tanítsa a gyerekeket énekelni. Én őt nagyon-nagyon szerettem, mert szerintem az ember életének az alapjai azok az általános iskolában, az óvodában, tehát a gyerekkorban vannak. Ének-zene tagozatos iskolába jártam, és a tanár bácsi a gyerekeket lelkileg is magához közel engedve, játékosan, de nagyon pontosan tanította énekre, nagyon sok szabadidejét adta nekünk. Hangversenyeket szervezett, a Háry János és a Székelyfonót minden évben színpadra állította Aszódon. Így jutottam el oda, hogy ő legyen a névadó. Őt szerettem volna, hogy egy emléket állítsak neki.

Ezért nevezte el az alapítványt is róla?

– Ahhoz, hogy az ember a mai világban kicsit mozogni tudjon, ez az alapítvány az, ami keretet tud adni. Az ember talán még az egy százalékot is tudja gyűjteni, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy egy önkormányzatnál meg tud jelenni. Kitaláltam, hogy legyen ő az alapítvány neve is. Amikor elkezdtem ezt szervezni, akkor kiderült, hogy az aszódi zeneiskolámban már van egy alapítvány, ami az ő nevét viseli, de számukra feleslegessé vált, nem tudták már üzemeltetni. Ezáltal egy kész alapítvány székhelyét változtattuk meg Rácalmásra. Így aztán létrejött az a keret is, amiben tudunk működni. A zene szerintem egy nagyon-nagyon fontos tényező a lelkünkben, hogy minél több dallam felcsendüljön bennünk is. Hogy tudjunk egy picit énekelni is karácsonykor, az nagyon meghitté teszi az ünnepeket. Egy gyönyörű kerete az életünknek a zene. A zenepavilon meg egy alapvetően komolyzenére tervezett dolog. Maga az épület is egy tisztaságot sugároz, ami a komolyzenéhez közelebb álló szerintem. Viszont én egyszerre szeretnék gyerekeknek is és a felnőtteknek is adni. Mindenkinek jól esik, ha valami szépet lát. Úgyhogy szétszálazódtak a dolgok, amik valahol végül is ugyanabból a gyökérből származnak, ebből az alapítványból, a zenepavilonból, az itteni környezetből. Tavaly eljutottunk odáig, hogy a zenepavilont egy koncerttel átadtuk, és most a másik gondolatot próbáltam megvalósítani, hogy vidámságot, zenét, akár irodalmat, akár kiállítást is nyújtsunk. Lehet, hogy kicsit nagyot álmodok mindig, de szerintem az, hogy nagyot álmodunk és a fele megvalósul, az eggyel jobb irányelv, mint hogyha icipiciben elkezdünk valamit. Én rögtön kiállításban gondolkodtam, mesemondásban, versben. Megszólítani a helyieket – ezt is egy fontos dolognak érzem –, hisz sokakban van tehetség. A helyi vaskereskedés vezetője fest, van, aki szépen énekel, van, aki a városnak a múltját kutatja, van, aki megzenésített verseket ad elő. Össze lehet szedni akár egy kisebb településen is több alkotni kívánó, vagy a szépet szerető művészeteket gyakorló embert. Ezzel az alapítvánnyal én erre is próbáltam törekedni.

Ennyire megszerette Rácalmást?

– Igen. Bárhova megyek, mindenütt vannak nagyon szerethető emberek. Az a tapasztalatom az, hogyha valaki szeretettel fordul kifelé, az szimpátiát kap vissza és így nagyon jól lehet együttműködni. Azt mondom, hogy jó nyelven kell megszólítani az embereket, és működnek a dolgok. De magát Rácalmást is nagyon megszerettem. Minden reggel nagyon szeretek itt felébredni, kinézek az ablakon, és előttem a nagyvilág, a természet.

És ennek ellenére beenged egy tömeget az udvarába.

– Igen, mert én úgy gondolom, hogy nem elég önmagunknak alkotni. Az, hogy csináltam egy rózsakertet, vagy bármit ezen a telken, az egy dolog. Sok-sok álom, sok-sok munka kellett persze, de az igazi öröm, hogyha ezt valakinek át is tudjuk adni, akár csak megmutatni, hogy ő is élvezze. Itt ahány kis tűzzománc tábla, manók, üvegfestmények vannak, az annyi alkotó. Mögötte az van gondolatként, hogy bárhol járok a nagyvilágban, legyen az Székesfehérvár, Temesvár, vagy Segesvár, hozokk valamit. A ház tele van festményekkel, képekkel, ahol találok olyan művészt, aki kedves, valami közös van a gondolkodásunkban, akkor tőle alkotásokat kérek. Nem nagy művészekre kell itt gondolni, hanem ma élő, ügyes, elismert alkotókra, mint például Bubutímár Éva. A művészet jöjjön be ide, és minél többet adjunk át másoknak is, azoknak, akik szeretik. Az első próbálkozáskor már annyi pozitív visszacsatolást kap az ember, hogy az mindig erőt ad a következőhöz.

Gyerekkorában az ember nyilvánvalóan arról álmodozik, hogy szeretne Meseországban élni, no de ott felnőtt korában?

– Nekem azt mondták, hogy a születésem során valahol felakadtam a fán, valahogy nem sikerült úgy teljesen igazán felnőtté válnom, amit én sose bánok. Szerintem az álmodozás, a naivitás, a hit, azok olyan különleges gondolkodást, lelkesedést tudnak adni az embereknek, ami egy más életérzést jelent. Én ezt élem meg. A mesék világa pedig annyira gazdag, színes, szép! A másik motivációm az unokák, vagy bárki a gyereke. A gyerekeknek adni, az egy nagyon-nagyon jó dolog. Ők azt mondják, hogy jé, vagy rácsodálkoznak mindenre és boldogok. A mai technikával óriási dolgokat, nagyon érdekeseket lehet csinálni.

Mondta, hogy az az alapelve, hogy a Holdat kell megcélozni, mert akkor legalább a csillagokig elér az ember. Mi van a Holdon, mit tervez? Mi az, ami a legmesszebb van a tervek között?

– Én jövőre (2024-re-szerk.) várom azt, hogy eljut abba a fázisba ez a nagy álom, amikor már minden részlete összeáll. Egy az interneten keresztül regisztrálható itt töltött két óra, aminek keretében a zenepavilon életre kel, abban egy bábjáték van – a prágai toronyórához hasonló, csak elektronikával a hátterében, ami zenél –, és még sok-sok álmom van. Például fényjátékot szeretnék, rengeteg figura van itt elhelyezve a kertben, rengeteg tündér lakik itt, egy ilyen álmom is van. De az igazi álmom az, hogy óvodások jönnek, és több játékot helyezünk el a kertben, legyen az hajóztató játék, legyen az libegő, futtató játék, legyen az vonatozó játék, vagy bármi, amivel többen egyszerre tudnak játszani, akár versenyezni is, és jól érzik magukat. Sokat sétálnak a kertben, kapnak egy kis uzsonnát, mint az Abigél című regényben. Az én álmom az, hogy az óvodások eljönnek bárhonnan, és itt egy-két órát élvezik ezt a környezetet, hanghatásokat hallanak, forognak a bábok.

Az irodalomhoz is erős a kötődése, gyerekszínjátszással is foglalkozott. Csodálkoznék, ha ez nem lenne a tervek között.

– Azt már megtanultam, hogy egyszerre ennyi mindent nem tudok csinálni. A rendezvény sem lenne, ha két hónapja szinte teljes erővel nem ezzel foglalkoznék. Tehát mindig csak egy nagyobb célt tudok megvalósítani. De ha kellően erős és jó az elképzelésem, akkor mögém állnak emberek a gyakorlati megvalósításban is, legyen az színpadépítés, vagy bármit mondhatnék. A szarufa cipeléstől kezdve a lefestésig  nem kell mindent egyedül kell csinálni, hanem ha egy csapat van erre. A következő rendezvénynél például már sokkal másabb helyről indulhatunk, kész a színpad, kész van a fényhíd, onnantól sokkal könnyebb lesz majd egy-egy újabb rendezvény. Akkor fel tudok vállalni újabb feladatokat, vagy ilyen magasztosabb köröket.

Hogy fogadta a város?

– Szerintem csodálkozva, nehezen fogadják be szerintem. Érdekes, de idegen is nekik. A mai korban már az eleve furcsa, hogy valaki jótékonyságból, a saját kertjében tart egy nyilvános rendezvényt, ezt el sem hiszik, olyan hihetetlen mindenkinek. Azért ez szépen lassan tud épülni. A Pavilon megnyitójánál is rákészültem jóval nagyobb nézőközönségre. Aki itt volt, az nagyon-nagyon jól érezte magát, és nagyon dicsérte, hogy egy magas szintű és szép rendezvény volt. Abban bízom, hogy egyre többen jönnek, és ez fokozódik majd.