Az én történeteim – 7. rész

Az előző részt úgy fejeztem be, hogy beiratkoztam a helyi zeneiskolába. Gyakorolni pedig kellett, így ezt a negyedik emeleti lakásunkban tettem. Trombitáltam reggel, délben, és este is, amikor egy kis szabad időm volt. Az lett a vége, hogy a lépcsőházban megtiltották a trombitálást ezért télen, a hóban a mellettünk lévő Felső Duna parton gyakoroltam. Ez ment egy darabig aztán abbahagytam és egy csendesebb „hangszert” választottam. 

A zajos trombitálás helyett így átjelentkeztem magánénekre a Mária néni tanárnőhöz, aki nagyon kedves ötven éves körüli hölgy volt. Nagy reményeket fűzött hozzám, sokat skáláztunk és operett részleteket tanultunk. Annyira belemerültem, hogy a sok skálázástól elment a hangom és kórházba kerültem. Megállapították, hogy a hangszalagomon polipok keleteztek, amiket le kellene operálni. Végh főorvos úr (nagy lapát tenyere volt), ügyesen leoperálta ezeket és azt tanácsolta, hogy ha nem akarok végleg megnémulni hagyjam abba a profi énektanulást.

Nagyon szerettem volna zenei pályára menni, de beláttam, hogy ezen a pályán nincs jövőm. (Közben géplakatosként dolgoztam és jártam az esti technikumba)

Egy leszólítás és következményei…

1966 nyarán 20 éves voltam, amikor véletlenül megismerkedtem a leendő feleségemmel. Épp a Vasmű úton „strasszéztunk” (az utcán „lógtak” - a szerk.) két barátommal a belváros felé, amikor a Napsugár presszó előtt (ma a Resti étterem – a szerk.) szembe jött velünk három csinos fiatal lány. Mondtam a fiúknak, hogy – Hű! milyen jó „csajok”. Erre az egyik, megjegyezte, hogy főleg a jobb szélső. Én nagyképűen hozzátettem, hogy fogadjunk, egy kör sörbe, hogy este felviszem őt a Hangulat presszóba. 

Amikor egyvonalba kerültünk én átköszöntem nekik, hogy „Helló lányok!”, amire ők nem válaszoltak, csak kuncogtak és tovább mentek. A fiúk elkezdtek röhögni, amikor én sarkon fordultam és csatlakoztam a lányokhoz. Megkérdeztem hova mennek és mehetek e velük. Mondták, hogy a Vidám Parkba és ha akarok mehetek. Egész délután együtt voltunk és mivel egyértelmű volt, hogy a jobbszélső lány miatt csatlakoztam hozzájuk, hazafelé a másik két lány egyedül hagyott bennünket. Ő a szüleivel és két fiútestvérével ott lakott a Hangulat Presszó melletti nyolc emeletes házban a hetedik emeleten.)

Még nem volt túl késő, amikor mondtam neki, hogy jöjjön fel velem a Hangulat presszóba, ott lesznek a barátaim is. Azt válaszolta, hogy őt ilyen helyre nem engedik a szülei, menjünk inkább a Vasmű Klubba tévét nézni. (Akkoriban csak ott volt nyilvános televízió.) Megadtam magam és beültünk tévét nézni. Tetszett a lány, de csak 16 éves volt és akkor még nem gondoltam, hogy később ő lesz majd a feleségem. A húgomnak, aki már 17 éves volt, szintén volt udvarlója egy mezőfalvi fiú.

A Déli városrészi barakkokból a nyolcemeletesbe

Visszatérve 1966-ra a leendő nejemmel való megismerkedésünkre, a nagymamámnak az volt a véleménye róla, hogy – „Szép lány, rendesnek látszik, becsüld meg!” 

A lányt Dietrich Arankának hívták és a szüleivel az ötvenes években kerültek Budapestről Sztálinvárosba. Kezdetben családostól az Építők útján, a Béke téri buszpályaudvarral szemben laktak, majd 1958-ban három gyerekkel a Délivárosi barakkokba költöztették őket úgy, mint a többi „városépítőt”. 

A feleségem akkor első osztályos volt, a Vasvári Pál Általános Iskolába onnan járt busszal szülői kíséret nélkül, egyedül. A hosszú, földszintes barakk épületben a közös folyosóról nyíló lakás egy szoba konyhából állt és csak a konyhában volt egy sparhelt, amivel fűtöttek és főztek. Szenet úgy szereztek, hogy a gyerekek a közelben lévő munkásszállásra naponta hozott nagy mennyiségű szénből a rakodásból lehullott darabokat összeszedték és így szinte mindennapra lett egy vödör szén. (A rakodók látva a gyerekeket lehet, hogy szándékosan nem szedték össze a „leszóródott” széndarabokat)

Az édesapja a Kokszolóban volt gépkezelő, az anyukája pedig takarítónő a városban. 1964-ben kaptak egy másfélszobás állami bérlakást az Eszperantó úti nyolcemeletes toronyházban. 

Mi van, népi ellenőrzés?

Amikor megismertek a szülei szimpatikusnak találtak, bár úgy gondolták, hogy a lányuk jobb partit is kaphatna. A lány gyors és gépíró iskolába járt, én pedig akkor egyszerű géplakatos voltam (sőt családfenntartó), de estin már technikumba jártam. Hónapokig jártam hozzájuk és tetszett, hogy mindig volt gyümölcs az asztalon. Esténként amikor eljöttem tőlük a lány kifigyelte, hogy mikor érek haza. Az ő ablakukból rá lehetett látni a Dimitrov úti lépcsőházunkra, aminek a hatalmas ablakain látszott amikor kinyitottam, majd becsuktam a negyedik emeleti lakásunk ajtaját.

Azért előfordult, hogy amikor lekapcsolódott a villany a sötétben kijöttem a lakásból és elmentem a Béke Étterembe, ahol találkoztam a barátaimmal. Persze egy két nap múlva megtudta, mert volt, aki meglátott és beárult. Ilyenkor nem veszekedett, csak egyszerűen nem szólt hozzám. (Ezt a tulajdonságát a mai napig megőrizte.) Sokat sétáltunk és amikor az esti technikumba jártam sokszor eljött elém az iskolához. Mondták is a társaim, hogy „mi van népi ellenőrzés?”

Zűrös leánykérés

Persze nemcsak sétáltunk és már majdnem egy éve együtt jártunk, amikor terhes lett és csak az anyukája testvérhúgának mertük megmondani, aki a szülők tudomására hozta. Lett is belőle nagy kiábrándulás. Elmondták, hogy csalódtak bennem és ezt nem gondolták volna rólam.

Hiába mondtam, hogy én szeretem a lányukat és elveszem feleségül, az édesanyja kijelentette, hogy nem adják hozzám, inkább elmennek vidékre és ott szüli meg a gyereket. Ekkor megszólalt a lány: - Ha nem adtok hozzá, akkor, amikor nem vagytok itthon kiugrok az ablakon. Megdöbbentek és tudomásul vették, hogy összeházasodunk. Volt azonban egy probléma, a lány csak novemberben lett volna tizenhét éves. A Városi tanács gyámügyi osztályának engedélyével 

1967. július 15-én összeházasodtunk.

Vasműs döntő 

1967 elején, még nem voltam 21éves, amikor meghirdettek a 30 év alatti fiatalok részére egy országos géplakatos versenyt. A vasműs gyárrészlegi elődöntőkön 24-en indultak, közöttük én is. Nyolcan kerültünk be a vasműs döntőbe, ahol második helyezést értem el, ezért kaptam egy Kiváló dolgozó kitüntetést és két heti fizetést. Az első helyezett, aki mehetett az országos elődöntőre Móri Imre lett, aki szintén meleghengerműs dolgozó volt, de pár évvel idősebb nálam.

Költözések – jöttek a gyerekek a családban

A házasságkötésünk után a tanács lakásügyi osztályán elintéztem, hogy a mama nevén lévő egyszobás garzon lakásunkat elcseréljük egy kétszobás, nagy konyhás lakásra a Károlyi Mihály sorra. Úgy terveztük, hogy a mama és a húgom lesz a kisebbik szobában, mi a nejemmel és a kisgyerekkel pedig a nagyobbikban. Ekkor a húgom bejelentette, hogy ők is összeházasodnak az udvarlójával. 

Erre a mama azt mondta, hogy el lesz ő a konyhában, a húgomék menjenek a kisszobába. Az anyósomnak nem tetszett a dolog, ezért felajánlotta, hogy mi a kisgyerekkel menjünk hozzájuk lakni, amíg nem kapunk lakást, a mamáék pedig menjenek az új lakásba. Fájó szívvel beleegyeztem és így a mamának külön szobája lett. A nyugdíjából meg tudott volna élni, de a húgom és a férje is dolgozott így egy háztartást vezettek. A húgom férje kőműves volt. Ahogy jöttek a gyerekek egyre nagyobb hasznát vették a mamának. 

Én elköltöztem az anyósomékhoz és oda született a kisfiúnk ifjú Nyíri Miklós 1967. november 22-én. Hárman laktunk a kisebbik szobában, a nagyobbikban pedig anyósomék a két fiúval. Az anyósom, az apósom és én, mindhárman dolgoztunk, a nejem pedig otthon maradt a kisgyerekkel és főzött, mosott, takarított. Jól megvoltunk és a kezdeti kiábrándulás után egyre büszkébbek voltak rám. A gyárban KISZ- tag voltam és amikor elköltöztem a mamáéktól, attól kezdve nem jártam templomba. (A mama legnagyobb bánatára) Azt azonban megtettem, hogy templomi esküvőt is tartottunk és a kisfiút is megkereszteltettük. 

1968-ban befejeztem az esti technikumot és gépésztechnikus lettem. 

„Tanulj fiam, a tudást senki sem tudja elvenni tőled!”

A fenti idézet a Mamától származik, igyekeztem megfelelni ennek. 1968- ban a középfokú technikum elvégzése után 22-éves voltam és augusztusban jelentkeztem a Felsőfokú technikum esti tagozatára. A tanulmányi osztályon közölték, hogy elkéstem, mert már megvolt a felvételi vizsga és akiket felvettek már megkapták az értesítést. Bementem Molnár László igazgatóhoz, hogy szeretném letenni a felvételi vizsgát. Mondtam, hogy idén végeztem a technikumot és nem szeretnék kihagyni egy évet. Azt mondta, hogy erre nincs lehetőség, jöjjek jövőre. Megkérdeztem, hogy bejárhatnék-e az órákra, mert így nem esek ki a tanulásból és könnyebb lesz jövőre. Azt felelte, hogy ha van időd járjál. Ettől kezdve a többiekkel együtt elkezdtem járni és mivel még nem volt napló, amikor a tanárok olvasták a neveket jelentkeztem, hogy engem nem tetszett olvasni. Felírták a nevemet és az osztálynaplóba is bekerültem. Egyszer sem hiányoztam (pedig hosszú ideig váltóműszakba jártam) és minden zárthelyit megírtam, legalább hármasra. A fél évi vizsga előtt derült ki, hogy be sem vagyok iratkozva. 

Folytatjuk!

További képek a galériában:

Szerző: Nyíri Miklós