A 90 éves baracsi Bori nénit otthonában köszöntötték fel

Aktív időskor

Viszonylag kevés olyan kilencvenéves ismerősöm van, aki télvíz idején is maga nyit ajtót, kedélyesen eltársalog velem bármiről, s általában úgy érezni róla, hogy ő talán nem is az ünnepelt, akit köszönteni jöttünk, hanem talán a lánya, legfeljebb a húga…

Nos, Virág Mihályné, a baracsiak kedvelt Bori nénije éppen ilyen! Ha nem panaszolná a lábát, kezét, amik bizony megérezték az elmúlt nyolcvan-egynéhány évnyi kemény, folyamatos munkát a kertben és a határban, akkor bízvást letagadhatna a korából. Annál is inkább, mert még ma is igen világlátottnak mondható: négy testvére közül egyik húga New York mellett él, 2000-ben és 2002-ben, vagyis hetvenkettő és hetvennégy évesen még meglátogatta őt az Államokban…

Kalandos életút

Gárdonyban, a Szilfamajorban született, onnan Kisszentmiklósra, majd Baracs-Apátszállásra költöztek szüleivel, testvéreivel: 1936 óta nyolc évet leszámítva ott él. Az a nyolc év Dunaújvárosban telt el, a Béke városrészi Lajos király úton, egy tizedik emeleti panellakásban, a nyugdíj kezdetén: gondolta, elég volt már az örökös munkából, hogy még a téli melegért is meg kell dolgozni a tüzelőhasogatással, inkább kényelemesen él azután. De: „nagyon magason volt” és „hiányoztak a tikok!”

Meg a család is hiányzott: négy gyereke is a közelben él, Baracson, Dunaújvárosban vagy Nagyvenyimen, nyolc unokája ugyancsak, és mind a nyolc dédunokáját is gyakran látja. Egyikük éppen vele szemben, az utca túlsó oldalán lakik a családjával, felesége remek süteményt sütött a mama 90. születésnapjára érkező, családon kívüli vendégeknek. A család szombaton ünnepelte a jeles dátumot, ott volt mindenki, aki csak élt és mozgott!

Mi kedden reggel tettük tiszteletünket Bori néninél, Várai Róberttel, a község polgármesterével és dr. Horváth Zsolttal, a falu jegyzőjével. A polgármester egy óriási csokor virággal és Orbán Viktor miniszterelnöknek az országban már hagyománynak számító emléklapjával érkezett, amíg a jegyző egy terebélyes ajándékcsomagot nyújtott át az ünnepeltnek.

Múltidéző

Akivel az ilyenkor néhol szokásos, semmitmondó, esetenként kifejezetten kényszeredett beszélgetések helyett komoly múltfeltárásba bocsátkoztak nagy élvezettel. Tessék mondani, kezdték: valóban igaz, hogy itt, a község apátszállási részén a múlt század ötvenes, hatvanas éveiben hévíz után kutattak, és találtak jó, forró vizű forrást, amivel a helyi legendák szerint még a traktorokat is mosták a közeli gépállomáson? Ám ezt még a hibátlan emlékezetű Bori néni sem tudta megerősíteni, lévén, hogy ő a jelzett termelőszövetben, a Kossuthban is dolgozott (a falu három tsz-e a hatvanas években egyesült), ám az biztos, hogy akkoriban a traktorokat a gémeskút egyáltalán nem meleg vizével mosták, erre jól emlékszik, mivel része volt benne.

A hőforrás tehát egyelőre megmaradt legendának. Vagy: ismerte még a Kor­nis testvéreket, akik közül az egyik huszár főhadnagy volt (őt a közelmúltban temettette újra a család az apátszállási temetőben, hagyományőrző huszárpompával), a másikból meg templomi orgonista lett? Hát hogyne ismerte volna, gyereklányként, s még arra is emlékszik, hogy a „Kornis-kastélyból” (inkább: kúriából) később ló- és tehénistállót, majd cselédlakásokat, utóbb kultúrházat csinált az akkori téesz, ami finoman szólva nem tett jót az épület állagának.

Akkor & most

Bori néni pedig nemcsak a múlt, hanem a jelen apátszállási történetének is nagy tudója. Mostanáig megmondja, melyik házban ki lakott régen, mikor kerültek oda a mostani lakók, akik, Istennek hála, rendes emberek, odafigyelnek egymásra, különösen az öregekre, s akikkel igazi élvezet jó időben sétálgatni, beszélgetni az utcán, ami mostanában Bori néninek majdhogynem az egyetlen időtöltése napközben, mióta a hatszáz négyszögöles kertet bérbe adta. Az este a televí­zióé, a délelőtt meg az ebédfőzésé: felnőtt fiával kettesben élnek a kis házban, csendesen, szerényen, mint amilyen az egész környék.

Bori néni és nemzedéke nem csak azért fontos, mert igen tiszteletre méltó munkával töltötték életüket, ami nélkül sem mi, sem a falu, sem az ország nem tartana ott, ahol tart, hanem azért is, mert ők még komolyan vették és veszik azt, ami az úgynevezett közösségi médiával egyre jobban átalakul vagy éppenséggel elhalványul. Ők magukban hordozzák a személyes és közösségi történelmet, ami talán a leghitelesebb változata életünknek!