Bayer Friderika húsz éve énekelt az Eurovízió döntőjében, hogyan él ma?

- A hétköznapok most az otthonnal, a családdal vannak megtöltve . Teljes értékű anyuka vagyok, ami nagyon komoly feladat. Megemelem a kalapom azok előtt, akik emellett dolgoznak is. Munka mellett nagyon nehezen tudnám csinálni. Így is lemaradásban vagyok.

- Édesanyaként igyekszik elkerülni a szülei hibáit?

- Nagyjából húsz éve vagyok feleség. A szüleim nem éltek jól, nem akartam sem házasságot, sem családot. A házasságról azt gondoltam, hogy csak formalitás. Akkor úgy terveztem, hogy független maradok, élek a szenvedélyemnek, az éneklésnek, a színpadi megjelenés és a siker lesz az első. Ha mellette lesz valakim, akkor, jó, ha nem, nem. Kilencvenhat körül egy nagy koncertturné után rá kellett jönnöm, hogy ez az életforma nem elégíti ki a teljes emberről szóló vágyamat. Sok dolog van a háttérben egy színpadon dolgozó embernél, amit nehéz összeegyeztetni. Szerettem volna egy természetes közegben megmaradni, nem egy kitalált világban, és ehhez szükség volt egy biztos családra.

- Igyekszik megteremteni, amit ön nem kaphatott meg?

- Az én a gyerekeim nagyon kevés veszekedést hallanak. Anyu és apu tűz és víz volt. Nagyon sok kiabálást, veszekedést, csetepatét kellett az öcsémmel végigélnünk. A szüleimnek nem is volt ennyi ideje, mint nekem, nagyon sokat dolgoztak. Édesapám nyomdászként éjszaka dolgozott, anyukám pedig kereskedő volt, munka mellett volt családanya, háziasszony, szülő, feleség, és ez nagyon nehéz, főként ha viszály is van. Nekünk kicsit speciális a helyzetünk, a két fiunkat örökbe fogadtuk. Nagyon nyílt, őszinte gyerek - szülő kapcsolat alakult ki ezzel. A nagyobbik fiam kilenc éves, a kicsi még csak kettő, de egész pici koruk óta tudják, hogy örökbe fogadtuk őket. A nagyfiam az ideje nagy részét a suliban tölti, de a nyár alkalmas arra, hogy újra felelevenítsük, mennyire jó egymás közelsége, mennyire jó egy családnak lenni. Ebbe beletartoznak a nagy beszélgetések, a közös játék. Az én helyzetem sokkal kedvezőbb, hála Istennek.

Friderika egy kiadós eső után meghódította a dunaújvárosi közönséget is (Fotó: Ónodi Zoltán)

- Tanul zenét a nagyfiú ?

- Amikor a második fiunkat fogadtuk örökbe, mondták, hogy nagyon komoly zenei intuitív képessége van. Összenéztünk a férjemmel, és kifakadtunk, hogy Jajj, ne! . Van egy pici zenekarom. Otthon szoktunk próbálni, így a nagyobbik fiam rendesen fertőzve van a zenével. A Vidám Vasárnap fél óra muzsika élőben, hangszerekkel, több szólamban, hétről - hétre. Ehhez komoly felkészülés kell. A nagyfiunk számára a zongora az a hangszer, amit szeretnénk megtartani. Aranyos példa erre, amikor a férjem vigyázott Krisztoferre, akinek kiesett a foga. Mikor az első tejfog kiesik, számukra egy nagy trauma, amitől megrendülnek. Odaült a hangszerhez, és elzongorázta az élményét. Jó lenne, ha a szomorúságát, a vidámságát ki tudná fejezni. Nem feltétlenül szeretnénk belőle zenészt faragni, hiszen nagyon elüzletiesedett a szakma, áruba kell bocsátaniuk a tehetségüket. Szeretném, hogy kedvét lelje benne.

- Ars poeticája, hogy azért énekel, hogy megmosolyogtassa az embereket. Ám csak egy szegmeshez, a Hit Gyülekezete hívőihez jut el. Egy kicsit elvette önmagát a közönségtől.

- Sokszor megkapom, de nem feltétlenül az én hibám. Megtaláltam azt a hangot és témát, amit örömmel tudok énekelni. Nem az éppen divatos, népszerű dolgokat, bár szerintem ez is tud népszerű lenni. Az elején egy kicsit nagy volt a kabát, hiszen egy huszonéves lány énekelt egy szövegében olyan nehéz dalt , ami egy több évtizedet megélt hölgynek sem egyszerű. A mosolyt azért is szeretném mindenképpen az emberek arcára visszacsenni, mert a túl művészi hangvételű dalok után észrevettem, hogy a közönség még nagyobb súlyokkal tért haza, nem örömmel. Azt a labdát, hogy csak a gyülekezet tagjainak énekelek, azért tudnám visszadobni, mert azt látom, hogy a zenei világ is szelektál. Úgy döntött, hogy nem szeretne ilyen típusú dalokat sem rádióban, sem tévében. Tehát ez egy kétoldalú dolog. A dunaújvárosi koncert is jó példa volt számomra. Amikor elkezdtük a koncertet, öt - tíz, a gyülekezetből ismerős volt csak a téren, de két óra múlva már tele volt a tér. Tehát ismét fel tudom venni a kapcsolatot a közönséggel.

- Ha mégis elment volna külföldre, most hol tartana?

- Szerintem sehol nem tartanék. Valószínű, egy gyökértelen valaki lennék. Nagyon messzire nem tudtam volna menni. Angliába, vagy német nyelvterületre. Ott is be kell állni a sorba, ott is különböző érdekköröknél kell forgolódni, és ráadásul itt hagytam volna az otthonomat, a gyökereimet. Itthon sem volt könnyű, az Eurovíziós Dalfesztivál után azért nem szeretett a szakma, mert úgy gondolták, hogy beképzelt vagyok, hogy azt gondolom, hogy én vagyok most a legjobb énekesnő. De mégis azért itthoni pályámat futhattam. Sosem véletlen, hogy hova születik az ember. Ha külföldön próbáltam volna helytállni, a gyülekezet is kimaradt volna az életemből, pedig nagyon sokat segített, hogy a zenében és az éneklésben megtaláljam a magam hangját.

- Nagyon mások most a tehetségkutatók?

- Az egész zenei világ nagyon más. A tehetségkutatóknak nem feltétlenül célja, hogy kiforrt, szerethető, nagyot teljesítő embereket találjon. Bizonyos műsorokig, bevételig terjed a tervezés. Vannak tehetséges fiatal énekesek, akik szeretnék megmutatni magukat. Látszólag mindenki jól jár, de hosszú távú kifutása nincs. Már tíz éve futnak a versenyek, de egy kezemen meg tudom számolni, hogy kik maradtak a közönség fókuszában, kik tudtak talpon maradni. Az indulásnál sokkal természetesebbek, sokkal szerethetőbbek voltak, mint amivé alakította őket a médiaérdek.

- A gospel az utolsó állomás?

- A gospel, mint zenei stílus annyira színes és annyira szerteágazó, hogy ebben továbbra is jól érzem magam. Nem csak a hosszú ruhás, amerikai feketék zenéje az. Számomra nagyon fontos, hogy a dalok milyen szövegekkel vannak megtöltve. Ami benne van, az tud igazán a közönség arcára mosolyt csalni.