Vladimír Babic neve összeforrt Dunaújváros jégkorongjával

Feleségével és három gyermekével él a városban, nyugodtan mondhatjuk, annak ellenére, hogy büszke szlovákságára, mára ízig-vérig dunaújvárosi lett, akinek nagy problémát okoz, kinek is szurkoljon, ha valamelyik sportágban Magyarország és Szlovákia játszik egymás ellen.

Vladimír Babic 1981-ben Topolcsányban született. Ott ismerkedett meg a jégkoronggal, ott kötelezte el magát a sportággal. Az akkori évekre így emlékezik vissza:

Egy kétéves kitérőt leszámítva 2003-tól Dunaújvárosban él és dolgozik

– Topolcsány egy kis, harmincezres város, viszont olyan jégkorongozók kerültek ki onnan, mint Miroslav Satan, aki 1050 mérkőzést játszott a világ legerősebb bajnokságában, az NHL-ben, volt Stanley Kupa-győztes és Szlovákiával világbajnok, vagy Lubomir Visnov­sky, ő 883 meccset tudhat magáénak az NHL-ben, és évekig volt a szlovák válogatott erőssége. Nyolc­évesen, mint minden korombeli srácot, engem is elvittek egy jégkorongedzésre. Akkor ismertem meg az első szerelmemet, a jégkorongot. Ez a szerelem a mai napig tart. Általános iskolában hokiosztályba jártam, de tizenöt évesen véget ért a pályafutásom, mert nem fértem be abba a huszonöt játékosból álló keretbe, amelyet hetven fiatal közül válogattak ki. Rá kellett jönnöm, nem vagyok elég tehetséges. Mivel mindenem volt a jégkorong, ezért 1996 nyarán megkerestem a szupermini- és a minikorosztályok vezetőedzőjét, hogy esetleg tudnék-e segíteni neki. Maga mellé vett, és akkor még egyikünk sem tudta, az életem teljesen megváltozik. Abban az évben egy felkészülési meccs­re nem jöttek el a játékvezetők, én elvállaltam, hogy levezetem a mérkőzést, így elkezdődött a játékvezetői karrierem is. 1998-ban megszereztem az első edzőlicencemet, 2006-ban pedig a B-licencet, ami Szlovákiában hároméves képzés, a végén diplomamunkát kell készíteni. Érdekesség, hogy a diplomamunkámat a dunaújvárosi junior csapatról írtam, ahol akkor olyan hokisok játszottak, mint Galanisz Nikandrosz, Magosi Bálint, Nagy Gergő, Azari Zsolt, Hegyi Ádám, Benk András, Pozsgai Tamás, és még hosszan sorolhatnám a neveket. Persze ez nem véletlen, hiszen 2003-tól már Dunaújvárosban dolgoztam. Ide a szintén topolcsányi Vladimír Matejov ajánlására kerültem. Nagyon nehéz döntés volt Dunaújvárosba szerződni, mert Szlovákiában az egyik legtehetségesebb fiatal játékvezetőnek tartottak. Tizenkilenc évesen az extraligában már vonalbíró voltam. Szerencsére megérte a váltás, hiszen 2003 és 2009 között minden utánpótlás-korosztályban edzősködtem, és összesen tizenkét bajnoki címet nyertünk. 2009-ben Zalaegerszegre kerültem, ahol rám bízták a szakosztály teljes szakmai munkáját. Ott azonban nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, és 2011-től újra Dunaújvárosban dolgozom.

Babic mester szerint az elmúlt húsz évben, mint annyi minden a világon, a jégkorong is nagyon megváltozott. Természetesen a magyar jégkorong is rengeteget fejlődött, ugyanakkor azt is látni kell, még nagyon sok a teendő azért, hogy például a felnőttválogatottunk stabil A-csoportos legyen. A jégkorong nyolc hónapos sportból tizenkét hónapossá bővült, ami teljes koncentrációt, odaadást igényel.

– Szerintem az összes fiatal jégkorongozónak az az álma, hogy a világ legjobb ligájában, az NHL-ben játsszon. Egy kanadai kutatás alapján erre 0,023 ezrelék esélye van annak, aki a világon bárhol elkezd jégkorongozni. Ahogy mondtam, Magyarországon óriási fejlődést tapasztalhattunk a sportágban, a szervezés és a lebonyolítás is nagyot lépett előre. Ugyanakkor az utánpótlás-bajnokság erőssége sajnos nincs még azon a szinten, ami elég lenne ahhoz, hogy ugródeszka legyen a legjobb játékosoknak egy magasabb szinten lévő európai vagy tengerentúli bajnoksághoz. Ezzel senkit sem szeretnék megbántani, őszintén úgy gondolom, mindenki a lehetőségei szerinti maximumot hozza ki a jégkorongból, de látnunk kell, ez egyelőre nem feltétlenül elég.

Az idei év az egész magyar jégkorong számára kurtán-furcsán alakult, Vladimír Babicsnak is komoly változásokat hozott.

– Egy éve a Magyar Jégkorong Szövetség alkalmazásába kerültem mentoredzőként. Tizenegy régiót alakított ki a szövetség, én a dunaújvárosi régió vezetője lettem, hozzánk tartozott a többi között Baja, Szekszárd és Pécs is. A vírus miatt azonban átalakult a mentori program, tizenegy edző helyett csak hármat alkalmazott a szövetség, én nem tartozom közéjük. Szerettem volna visszakerülni az Acélbikákhoz, kaptam is ajánlatot, de úgy éreztem, hogy az a munkakör a karrierem szempontjából nem lett volna előrelépés. De természetesen a mai napig nagyon jó, korrekt a kapcsolatom a klubbal és az elnökkel, Azari Zsolttal. Korábban három lábon álltam, ebből egyet, az edzősködést most elengedtem, maradt a játékvezetés és a tornák szervezése. Persze az utánpótlás-nevelésből sem akartam kiszállni, ezért megalapítottam a saját klubomat, a Hungary Talentet. Itt a célunk az elitképzés. Tornákat, edzőtáborokat, különböző speciális képzési táborokat szervezünk, sajnos az idén ezek is elmaradtak, a koronavírus-járvány közbe szólt. Nem tudtuk megrendezni a Santa Claus Cupot sem, amely mára már Európa egyik legjelentősebb nemzetközi utánpótlástornája. 2007-ben indítottuk a sorozatot, azóta tíz ország hetvenegy egyesületének kétszázhatvanhét csapata vett részt két korosztály – az U9 és az U10 – három különböző erősségű tornáján. Az viszont jó hír, hogy a 2021-es programunk teljesen elkészült. Néhány mondat erejéig az elitképzésről. A lényeg: azok a játékosok, akik a Hungary Talent csapatában játszanak, időnként további lehetőségeket kapnak arra, hogy fejlődhessenek. Rendszeresen tartunk nekik néhánynapos összetartásokat, ahol huszonnégy mezőnyjátékos és négy kapus vehet részt. Velük nyolc magyar és külföldi edző dolgozik. A gyerekek a jeges edzések mellett a száraz felkészülés legmodernebb formáival is megismerkedhetnek.

De hagyjuk a munkát, a jégkorongot! Beszélgetésünk elején Vladimír Babic említette, az első nagy szerelme a jégkorong volt. Persze más szerelem is van az életében, hiszen felesége és három gyermeke van.

– Nem könnyű a helyzetem. Tiszteletben tartom azt, hogy Magyarországon élek, tiszteletben tartom azt, hogy a feleségem magyar, és azt is minden gond nélkül elfogadom, hogy a gyerekek anyanyelve magyar. Ők se csinálnak abból problémát, hogy én azért szeretném a szlovák kultúrával megismertetni őket. Mind a hárman, Viktor, Alex, Natasa Dunaegyházára jártak, járnak a szlovák nyelvű óvodába, minden reggel én viszem őket. Jól beszélnek szlovákul. Viktor a legidősebb, ő jövőre már a Móriczban kezdi az általános iskolát, Alex marad az óvodában, Natasa pedig szeptemberben kezdi el az ovit. Én csak szlovákul beszélek a gyerekekkel („Vladó” egyébként tökéletesen beszél magyarul, itt tanult meg – a szerk.), és azt is elfogadom, ha mindannyian együtt vagyunk, akkor a család hivatalos nyelve a magyar. Viszont egy dolgot még nagyon szeretnék megélni, ha a gyerekeimmel egy társaságban vagyok az édesanyjuk nélkül, és szlovákul beszélünk, akkor ne csak velem beszéljenek szlovákul, hanem egymás közt is, mert ha nem hozzám szólnak, hanem az egyik testvér a másikhoz, az biztos, hogy magyarul történik.

Ünnepi ciklusban vagyunk, a karácsonyon túl, a szilveszter és az újév előtt (interjúnk szilveszter előtt készült – a szerk.). Bármilyen közel van egymáshoz, sőt, szomszédos a két ország, Magyarország és Szlovákia, ebben a koronavírusos helyzetben nem nagyon lehet ugrálni. Babicsék is Magyarországon töltötték, illetve töltik az ünnepeket. Adódik a kérdés: milyen különbségeket észlelt eddig a két nemzet ünnepi szokásai között?

– Nagy különbség nincs, hiszen évszázadokon keresztül együtt, egymás mellett éltünk, a két kultúra mindig hatott egymásra. Talán azért egy olyan dolog van, ami eltér a magyar szokásoktól: szenteste Szlovákiában a kolbászos káposztás leves nem maradhat ki a fogások közül. Azt azonban el kell ismernem, a magyar konyha jobb, mint a szlovák. Nem volt nehéz hozzászoknom a magyar konyhához, az itteni ünnepi ételekhez. Azt hiszem, töltött káposztából most is kevés ember evett többet, mint én.