Trianon árnyékában – az elmúlt száz esztendő emlékszilánkjai

A környékünkön lévő kisközségek Daruszentmiklós, Előszállás és Nagykarácsony (illetve elődeik) élete hosszú ideje egybeforrt. Az első világháború súlyos vesztesége e településeket is sújtotta. Mementóként szolgál az előszállási polgármesteri hivatal falán található emléktábla, az általa megismert több mint százötven közös, háborús áldozatuk névsorával. Őket az említett kistelepülések lakossága egyenként, ki-ki a magáét, de együtt is gyászolta. Gazdasági és társadalmi életüket, a területeiket 1945-ig birtokló, és a rajta gazdálkodó Zirci Apátság irányította.

A második világháború végéig

Papp László, a Nagykarácsonyi Hagyományőrző Egyesület elnöke a szörnyű diktátum időpontjától az 1945-ig terjedő időszak megemlékezéseiről, saját kutatásaiból a következőket mesélte el, amelyek az említett településekre jellemzőek voltak.

– A II. világháborút megelőző időszakban a mi vidékünkön is az asszonyok voltak a házi tűzhelyek őrzői, a politikával nem foglalkoztak. A fiúkat viszont tizenkét és huszonegy éves koruk között a nagyon szigorú Levente Mozgalom várta, amiben hazafivá nevelték őket. A férfiak pedig soha nem feledték a korábban a frontokról ritkán érkező szomorú és gyakran hihetetlennek tűnő híradásokat.

Abban az időben nálunk nem tartottak gyásznapot, de megemlékeztek róla. Az itt élők ismerték és megszenvedték a vesztes háború terhét és a következményeit. Emellett az akkori tanítók és a Zirci Apátság gazdaságának emberei is tudatták e nap szomorú jelentőségét. A leventék beöltöztek a formaruhájukba, és felvonultak a településen. Lelkesen tették ezt, és később a frontra is úgy indultak.

Némán töltött évtizedek

Nyúl Mihály az életkora miatt főképp az ötvenes évek közepétől mondhatja magát az akkori világ alapos ismerőjének. Vele Előszálláson a megemlékezésen beszélgettünk.

– A II. világháborút követően, főképp az ötvenes években, kevés szó esett Trianonról és annak a következményeiről az iskolákban. A családokban (legalábbis hangosan) pedig valószínűleg még kevesebb. Okkal féltek a szülők attól, hogy a gyerekek könnyen kikérdezhetők, és talán maguktól is kikotyogták, hogy miről beszélgettek otthon a szüleik. Jobb volt ez ügyben némának maradniuk. Az a félelem időszaka volt.

Ahogy felpuhult a diktatúra, óvatosan, de már szót váltottak az 1920-as drámai döntésről az emberek. Mára a felgyorsult világban, a rengeteg kiadvány, az internetes oldalak, az önjelölt történelemmagyarázók és a szinte követhetetlenül sok tévécsatorna egyszerre mondják a maguk igazát. Nehéz közülük a megbízható információt nyújtót megtalálni. Mostanra százéves távlatból nézzük az eseményeket, de úgy látszik, a történészek nehezen találják meg a mindenki számára elmaradt tanulságokat.

Az egyszerű ember keserűen gondol vissza az akkori döntés előzményeire, és fájdalommal a következményeire.

Halvány, nagykislányos emlék 1942-ből

Dunaföldváron Tóth Istvánné Nagy Ibolyával találkoztunk, aki 1937 júliusában született, és már kislány korában megjelent az ottani Országzászlónál tartott gyászünnepségen.

Beszélgetésünk elején, hárman válogattuk át a még a dédimamától megörökölt, majd bőségesen továbbgyarapított, a famíliáról az elmúlt században összegyűjtött és még fellelhető fekete-fehér fényképeket. Mindenkit újból megcsodálhattunk, de azt a nagyon-nagyon keresett, arról a bizonyos szép szőke kislányról készült fotó ezúttal mégsem került elő. Ibolya néni viszont ragyogó stílusban idézte föl az emlékeit.

– Körülbelül ötéves koromból, tehát körülbelül 1942-ből származik az egyetlen olyan emlékem arról, ahogy a családommal együtt részt vettünk az akkori megemlékezésen. Nagyon jó idő volt, amikor kimentünk az Országzászlóhoz, ami a híd mellett, a mai strand helyén állt. Egy szőke hajú kislány voltam, szép fehér ruhát kaptam, és akár a nagylányok, büszkén kísértem a szüleimet a parkban található emlékműhöz.

Arra is emlékszem, hogy gyönyörű tulipánokkal ültették körül a helyszínt akkorra, és arra is, hogy a felnőttek énekeltek. Gondolom, valamilyen szép, megemlékező műsort adhattak. Nagy tömeg gyűlt össze arra az alkalomra. Bár a következő időszakban nem itt éltünk, de úgy tudom, hogy évente ismétlődtek ezek a megemlékezések, amelyen az akkori nagyközség vezetői és a polgárok is rendre megjelentek. 1945 után sajnos már csak a kötelező kommunista ünnepségeket tartották meg nálunk is.

Lehet, hogy az élet ajándéka, hogy a kisgyerekek figyelme a drámai részletekről könnyen hajlik a vidám dolgokra. Így járhattam én is, hiszen máig emlékezek arra, hogy az a terület egy kedvelt hétvégi találkozóhely és szórakoztató központ is volt. A park északi részén a futballpályával, ahová a férfiak jártak a meccsekre szurkolni. Amíg ők ott voltak, az asszonyok és a gyerekek a parkban és a Duna-parton sétáltak, beszélgettek. Ott a híd környékén volt a híres Horváth kert és a Stefánia is. Hazafelé ismét az emlékmű felé vezetett az útjuk, ezért soha nem felejtették el a dátum jelentését.