Technikussegédből vezetővé

– Úgy hozta az élet, hogy Budapestre szólított a munkám. Előtte valóban a közélet része voltam tinédzser korom végétől, hiszen ezerkilencszázkilencvenötben kerültem a helyi médiához, a Penta rádióhoz. Technikussegédként kezdtem el tevékenykedni, és úgy hozta az élet, hogy tíz évvel később már a saját rádiómat kezdtem el építgetni, és kétezer-hétben el is indulhatott a Gerilla Rádió, ami egy nagy szerelem volt. Nagy szeretettel készítettem, és a számok azt mutatták, hogy Dunaújváros is nagyon szerette. A válság után Dunaújvárosban is meglehetősen átalakult a médiapiac, és a rádiót, ami korrekt módon próbált a hirdetési bevételekből megélni, nagyon nehéz helyzetbe hozta. A cégek első helyen a médiaköltségeket vágták vissza, nekünk pedig ez volt a megélhetésünk. Ez oda vezetett, hogy a rádió működése először csak nehézkessé, aztán bizonytalanná vált. Miután egyedül nem tudtam finanszírozni, társat pedig nem találtam, úgy döntöttem, hogy átengedem a frekvencia használatát valakinek.

– Ezer szállal kötődik a városhoz, mégsem itt folytatta...

– Azt hiszem, én mindig is dunaújvárosi ember voltam, és az is maradok. Itt születtem, itt töltöttem a gyermekkoromat, itt lettem „valaki”, és valószínűleg itt fogok meghalni is. Most is itt élek, még ha a munkámmal Budapesthez kötődöm is. Az a fajta lokálpatriotizmus, ami bennem mindig is élt, még hogyha egy-két aggály meg is fogalmazódik bennem, azért megmaradt, és maradni is fog. Más kérdés, hogy az elmúlt pár évben a városban tényleg nem nagyon mutattam magam. De attól még figyelek, és ha úgy hozza a sors, hogy bármiben tudom majd segíteni, akkor én abba biztos, hogy belevágok.

– Hová „fújta a szél”?

– A Gerilla Rádió lezárása után valamerre tovább kellett lépni, meg kellett nézni azt, hogy hol van az a pont, ahol azt tudom csinálni, amit szeretek, és el is tudom tartani a családomat. A Honvédelmi Minisztérium Zrínyi Nonprofit Kft. Katonai Filmstúdiójába kerültem, ahol egy olyan újfajta kihívást éreztem, amiben reméltem, hogy meg tudom állni a helyem. Ez a stúdió hetvenéves múltra tekint vissza, amely a katonai filmezés és a Magyar Honvédség hetvenéves történetét örökítette és örökíti meg a mai napig, és meglehetősen szerteágazó tevékenységet folytat. Hét éve hangmérnökként alkalmaztak, az ott készülő filmek és videóprodukciók hangjáért voltam felelős, illetve az irányításom alatt egy kisebb hangstúdió indult el, ami mára odáig jutott, hogy teljesen digitalizált, és akár nagyzenekari felvételeket is képes elkészíteni. Azt hiszem, korszerűnek mondható hangstúdióvá érett.

– A fegyelemmel milyen a viszonya?

– A filmstúdió úgy működött, hogy bár a Honvédelmi Minisztériumhoz kötődött minden módon, azért ezt a parancsrendszert ott nem tapasztaltam. Egy nagyon-nagyon korrekt és jó szakember volt a vezető, amikor odakerültem, Wonke Rezsőnek hívják. Lehet, hogy meglátta bennem, hogy szeretettel csinálom a munkámat. Aki ismer, tudja, hogy viszonylag gyorsan tudok oldódni a közösségekben, ez hasznomra vált ott is. Gyorsan a közösség tagjává értem, hamar elfogadtak. Egyrészt szakmailag mindenben megfeleltem az elvárásoknak, néha próbáltam annál többet is, másrészt a személyiségem miatt. Jelzem, ott azért olyan emberek dolgoztak, akik az elmúlt tíz, húsz, harminc évben a magyar médiában, elsősorban a Duna Televízióban munkálkodtak. Beleértve a főnökömet is, amire rendkívül büszke vagyok, hogy dolgozhattam vele. Ő már a nyolcvanas években Chrudinák Alajossal együtt készítette a Panorámát, bejárta a fél világot, nagyon nagy tudású és komoly operatőr szakember. Tőle nagyon sokat tanultam. Ezt a tanulást az eredmények is igazolták, kellett hozzá, hogy a szamárlétra aljáról eljussak valahová. Elfogadtak a kollégák, eleinte bizonyos dolgokban, később egyre több dologban a véleményemet is kikérték. Miután a főnököm nyugdíjba vonult, engem bíztak meg a stúdió vezetésével. Nagy kihívás volt természetesen, még akkor is, ha kimondva, kimondatlanul engem szánt utódjának, és ebben segített is. Úgy érzem, a kollégák mára már vezetőként is elfogadnak, az elmúlt bő egy évben nem hiszem, hogy bárkinek is személyes konfliktusa lett volna velem, a szakmai viták pedig az élet természetes velejárói. Itt operatőrök, vágók dolgoznak, van egy archívumunk, ami a katonai filmezés múltját összegzi, ami a magyar nemzet számára is egy hatalmas érték. Erre vigyázni kell, meg kell őrizni.

– Kedveli a sokszínűséget, nem hiányzik ez a mai életéből?

– Az ember korosodik. Negyvenöt éves vagyok, három gyermek büszke édesapja. Amellett, hogy az ember szereti mindig az újat, a kihívást, szeret valahonnan valahová eljutni, azért a családfenntartói szerep is egy picit még komolyabbá teszi, és más prioritások is előtérbe kerülnek az önmegvalósítás mellett. Nem ölte ki belőlem, hogy ne szeretnék valami többet, jobbat. Most ezt a kihívást kaptam, hogy ezt a stúdiót a legjobb tudásom szerint próbáljam formálni, és jobbá tenni, ami a HM Zrínyi Nonprofit Kft. vezetésének érdeke is. Egy év után úgy látom, hogy még sok feladatom van, amit örömmel végzek, bár néha sok munkával, kihívással, konfliktussal, dicsőséggel, néha lemondással jár. De ha az ember szeret valamit… És én szeretem! Nekem mindig is ez volt az életem, a média. Ez egy kicsit olyan „mozdony füstje”-effektus, nagyon nehéz szabadulni, ha egyszer az ember ezt átélte. Azt azért fontos elmondani, hogy a média iránti identitást azért Dunaújváros adta, hiszen ott kezdtem, és a média közelében tevékenykedtem tizenhét évig. Rengeteget tanultam, nagyon sok embernek vagyok hálás azért, hogy eljuthattam idáig. Szándékosan nem mondok neveket, mert nem is kell, pontosan tudják azok, akik segítettek. Az a tizenhét év is egy folyamatos harc volt, de ha az ember a sebeket jól tudja páncéllá alakítani, akkor utána nagyobb csatákban is meg tudja védeni a bőrét, és ha kell, akkor akár a saját akaratát is tudja érvényesíteni.

– A zenében ma is naprakész még?

– Nem. Az idő egy fontos fegyvertény. A zenei naprakészség változik az ember életében. Ahogy telnek az évek, változik az ízlésem. Hozzám mindig közel állt a dzsesszmuzsika. Mára ez odáig fajult, hogy sokkal inkább hallgatok ilyen zenéket, vagy egy-két olyan klasszikus művet, aminek az értékét lehet, hogy eddig nem láttam. El kellett telni egy kis időnek, ma ezeket többre értékelem. Nem bántva ezzel természetesen a mai zenéket, nem gondolom, hogy ezek ne lennének hasznos részei a zenekultúrának, csak az én ízlésem változott meg. Azt a kevés időt, amit rá tudok szánni, azt sokkal inkább ilyen zenék befogadásával és kutatásával töltöm, mint hogy naprakész maradjak.

– De azért audiofil maradt?

– Maradtam. Az is már egy huszonéves múltra visszatekintő folyamat. Az audiofil zenehallgatás egy szubkultúra Magyarországon. Ennek nagy szerelmese voltam, vagyok. Azt a pici szabadidőt, amit el tudok különíteni – sokszor akár késő este –, azt erre használom, szeretek jó minőségben zenét hallgatni. Szerintem ez meg is fog maradni. Ez hasonló a médiával való együttműködésemmel, a „mozdony füstje” innen sem enged, ez a hobbim maradt, ez nekem egy igazi feltöltődés. Ahogy mondtam, ez egy szubkultúra, ma az ilyenfajta igényes zenehallgatás háttérbe szorult. Viszont cserébe az emberek nagyon nagy részéhez most már viszonylag könnyen eljut a zene, ami évtizedekig nem volt jellemző. Ma már, ha felszáll az ember egy tömegközlekedési eszközre, azt látja, hogy tízből nyolc ember fülhallgatóval zenét hallgat. A streamer szolgáltatók segítségével gyakorlatilag bármilyen zene eljut a fogyasztókhoz. Ez azért is érdekes dolog, mert az én igazi nagy szerelmemet, a rádiót átalakította. Ettől függetlenül nekem a mai napig a rádió a szerelmem, és az is marad.

– Sok évet töltött ingázással. Nem lett volna egyszerűbb odaköltözni?

– A költözés egy olyan életmódbeli váltást is eredményezett volna, amit én nem szerettem volna. Ezer dologgal kötődöm a városhoz, itt születtem, itt élnek a szüleim, itt ismerkedtem meg a feleségemmel, ide születtek a gyermekeim, itt élnek a feleségem szülei. Igazából nekem Dunaújváros a hazám, az otthonom, dunaújvárosi gyerek vagyok, és az is maradok. Szeretem minden nyűgével együtt. Ha én Dunaújvárosról beszélek, akkor az otthonomról beszélek.