Mindketten szívmelengető tanácsokkal engedtek el bennünket az otthonukból

2020.03.18. 14:00

Szépkorúak: Marika nénit és Sanyi bácsit köszönthettük

A jubileumi, a 90. születésnapjukat ünneplő kedves embereket köszöntöttünk Daruszentmiklóson. Jó kedéllyel, barátsággal fogadtak bennünket. Magyarország Kormányának ajándékát és a jókívánságainkat vittük magunkkal. Egy életre szóló megszívlelendő tanáccsal engedtek utunkra bennünket. Megosztjuk önökkel.

Balogh Tamás

„Egy hosszú élet munkája, eredményei elismerést és tiszteletet érdemelnek, amelynek meg kell nyilvánulnia a társadalom tagjai, közösségei, intézményei részéről.” Így kezdődik a szépkorúak jubileumi köszöntéséről szóló kormányrendelet. A nemes gondolattal valószínűleg minden olvasója egyetért. Igazán akkor lesz szívbemarkoló élmény, amikor az ünnepelt elé állunk.

Az alkalmat a saját ünnepükként is megélő küldöttséget Rauf Norbert polgármester, Pulainé Varga Gabriella jegyző és Sziliné Czeiner Rená­ta közönségkapcsolati munkatárs alkotta.

Az első utunk Drávicz Józsefné Marika nénihez vezetett. A hölgy megtisztelő kedvességgel és persze érthető kíváncsisággal fogadott bennünket. Rauf Norbert polgármestert ő is nagyon jól ismeri, így a sokféle helyi dologra vonatkozó kérdésére tőle várta és kapta meg a pontos válaszokat.

Menyhei Sándor is szeretettel fogadta a születésnapi köszöntőket

Nem fog rajta az idő. Miért?

Például a büszkeségei miatt!

– A két fiam közül az egyik tanár, a másik mérnök lett. Aztán itt van a négy fiú unokám, akik már a harmincas éveikben járnak. Pláne sok örömöt adnak a szép dédunokáim, akik heten vannak. Nagy bánatomat a lányom elvesztése okozza. Az a szerencsém, hogy az egyik fiam itt lakik a szomszédban, és rá mindig számíthatok, ha szükségem van a segítségére.

Az életéről is sok mesélni valója volt, amit elismeréssel hallgattunk.

– Az egész életünket itt töltöttük el. Ez a helyi Oncsa telep. A többiekhez hasonló formában, hatvanegyben épült ez a házunk. Szerettem itt lakni, soha nem akartam máshová költözni. Gazdálkodtunk, állatokat is tartottunk. Az uram még Pesten is volt a ménesmajori gazdaság gyönyörű szerszámos lovaival és a hintójával. Díjat is kapott érte.

Ki tart ilyen szép rendet?

– Én magam! Elvégzem ezeket a takarítási munkákat, szeretem a rendet, és meg is csinálom. Azelőtt minden sokkal nehezebb volt, hiszen bográcsban melegítettem a vizet az udvaron, és egy teknőben, kézzel mostam. Mára minden géppel ellátnak a gyerekeim, és így ez a nehéz feladat is szinte játék lett. Nem hagyom el magamat, mert például most, amikor vártam az unokáimat, egy kis süteményt készítettem nekik. Kétfélét is, mert mindegyiket szeretik! Mára már nem művelem a kertemet, és állatokat sem tartok, macskám viszont így is van, talán öt is. Alig várom, hogy jó idő legyen, mert akkor inkább kint vagyok, és elkapirgálok itt a ház körül! – mondja nevetve.

Sándor bácsi és Rauf Pál Fotók: Balogh Tamás/Dunaújvárosi Hírlap

Az ONCSA telep

Marika néni történetéből kitűnik, hogy az ő házuk a helyi ONCSA telepen épült. Mit takar ez különleges elnevezés?

Országos Nép- és Családvédelmi Alap, 1940–1944 között a nagycsaládos falusi nincstelenek támogatására, a születések számának emelésére és gyermekvédelmi célokból alapított állami szociális szervezetként jött létre.

A terv keretében mintegy tizenkétezer típuslakást építettek telepszerűen a rászoruló családoknak, harmincéves kamatmentes kölcsön támogatásával. Közjóléti szövetkezeteket hoztak létre, amelyek révén háziipari és kertészeti tevékenységgel jövedelem-kiegészítéshez jutottak a rászorultak. A telepen élők életmódját, és gazdálkodását (segítő céllal) folyamatosan ellenőrizték és tanácsadással támogatták. Az építkezéseknek és a nagy reményekre jogosító programnak a háború vetett véget – írta a Magyar Katolikus Lexikon.

Marika néninél tett látogatásunk után néhány nappal egy újabb jó kedélyű kilencven­évest látogattunk meg. Ezúttal Menyhei Sándor volt az ünnepelt, és a már több mint hatvanöt éve vele tartó kedves felesége, Eta néni várt bennünket.

Fiatalos, jó kedéllyel töltik a mindennapjaikat. Még mindig autóval járnak, de azt már Eta néni vezeti, hiszen ő a fiatalabb. A jogosítványát ’59-ben szerezte, és még „csak” nyolcvankilenc éves! – mesélik el nagy mosolygással.

Beszélgetés közben Pulainé Varga Gabriella, Marika néni és Sziliné Czeiner Renáta

A hosszú élet titka?

– Arra még nem tudom a választ, hiszen az a száz évet jelenti. A magam életkorára azt tudom mondani, hogy annak a sok munka a titka. Ezt nem csak én, hanem az összes korábbi évfolyamtársaim is vallják. Tudom, hogy sokan leülnek a nyugdíjas éveikre, hogy kipihenjék magukat, de nálunk ez egészen másként történt. A nyugdíjas éveinkben új életet kezdtünk, és itthon is belemélyedtünk a kertészkedésbe. Ez huszonöt éven át tartott.

A családi örökség

– A jó apám is parasztkertész volt. Tulajdonképpen az ő munkáját vittük tovább. A dédapám 1903-ban az egyik falualapítóként először itt a közelben a tanyát, majd ezt a házat építette meg, ahol most is beszélgetünk. Itt, ebben a házban születtem, valami titokzatos erő tartott itt. A dédnagyapám falu-, én pedig téeszalapító voltam. Elnökként kezdtem, főagronómusként folytattam, majd az előszállásiakkal egyesülve, kertészeti ágazatvezetőként folytattam. Kerek harmincöt évig! Mezőgazdász voltam. A diplomámat Keszthelyen szereztem meg.

Az elvándorlás kora

– A téesz szervezése idején, ahogy az ország más részein is, a falu fele kereket oldott. A mieink inkább Sztálinvárosba költöztek. A továbbtanulni vágyóknak is el kellett költözniük. A város megette a mi falunkat. Pedig micsoda szép település volt! Minden nagyobb vallási ünnepkor, teljes takarítást végeztek az itteniek, akik azokra az alkalmakra tatarozták is a házaikat. Szorgalmas, kertészvénájú parasztok laktak itt. Több lábon álltak. Egy kisebb hányad maradt meg közülük földművelőnek.

A megélhetés

– Kertészeti növényeket, elsősorban paprikát és paradicsomot termeltek, mert a város nagyon alkalmas piacot jelentett, hogy ezeket a terményeket fölvegye. A kereslet és a kínálat egyensúlyba került, és egy jó húsz évig csináltuk ezt a munkát. Néha akadt egy-két szomszéd, aki besegített, de a munka javát mi ketten végeztük el.

Családi munkamegosztás

– A kofa a feleségem volt, aki szintén hajnalban kelt, és a hivatali munkaideje előtt (Előszálláson a tanácsnál dolgozott) elvitte az árut a városba! Ezután már „csak” ledolgozta az idejét a szomszéd településen, és amikor hazajöttünk a munkából, együtt folytattuk itthon a saját kertészetünkben. Amíg be nem sötétedett, csináltuk a dolgunkat… – mesélte most már mosolyogva Sanyi bácsi, de a történetet egy pillanatra Eta néni vette át. Hozzátette: – Nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki a Füszért nevű vállalattal, amely zöldségfélét is árusított. Nekik hordtam a terményeket. Például a nagyon sok epret, ami körülbelül ezer ölön termett, s mellette a paprikát, paradicsomot is. Ötkor már ott voltam, és időre érkeztem a munkahelyemre is, Előszállásra. Hét végén pedig a piacra mentem. Volt olyan szezon, hogy tizenötezer fej salátát adtunk el. Mindig tartottunk állatokat is. Ahogy megjelent a piacon az önetető, mi egyből vettünk magunknak. Nekünk az etetés, főleg a sertéseké, mindössze talán két órát, ha tartott. Az idő alatt minden velük kapcsolatos munkát elvégeztünk.

Sanyi bácsi pályaválasztása

– Az enyémet némileg a kényszer is hozta magával. Két gyereket taníttattunk, az egyik orvos, a másik pedagógus lett. Egyházi iskolába járattuk őket. Sokat hallottunk arról, hogy ott nevelnek is, és nem csak tanítanak. Ez így is volt. Ugyanezt a pályát választanám, némi korrekcióval.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!