Összeesküvés, felségsértés, hazaárulás volt a vád ellenük

Itthon azonban valós társadalmi támogatottságot nem sikerült elérniük, legjobb esetben is mindössze száz szimpatizánssal rendelkeztek. A jakobinusok elnevezést nem maguk választották, hanem kortársaik használták a mozgalom tagjainak gúnyos megjelölésére.

Maga a jakobinus elnevezés a francia forradalomban vált ismerté, miután a forradalmárok egy része a Szent Jakab domonkos kolostorban jött össze, és a közélet iránt érdeklődtek, új utakat és gondolatokat kerestek, mozgalmuk viszont később nagyon befolyásos párttá nőtte ki magát.

A francia forradalomban kezdetben a kispolgárok és a városi szegények érdekeit képviselő politikai csoportnak indult, de később vezetőjükkel, Maximilien de Robespierre-rel az élen, rendkívül kemény és véres diktatúrát vezettek be.

I. Ferenc császár trónra lépése után azonnal megkezdte a forradalmi Franciaország elleni intervenciókat, mint a haladás és felvilágosodás ellensége, erős rendőri uralmat és besúgórendszert épített ki, uralmát sokan ferenci abszolutizmusnak is nevezték. Ezért nem csoda, hogy Magyarországon a Martinovics Ignác által szervezett mozgalom tevékenysége eleve tilos volt.

A jakobinus mozgalom

Mivel I. Ferenc császár szakított elődei felvilágosult nézeteivel, azok híveit sorra eltávolította az állami hivatalokból, ez a lépése nemtetszést váltott ki a reformer érzésű emberekből, akik szembe szálltak az új uralkodó konzervatív nézeteivel. Közéjük tartozott Martinovics Ignác is, akinek múltja nem volt makulátlanul tiszta, sőt a ferences szerzetesből előbb bukovinai tanító, majd lembergi egyetemi tanár, végül, karrierje érdekében a bécsi titkosrendőrség besúgója lett. Főleg a szabadkőművesek tevékenységeiről jelentett az akkori császár, II. Lipót rendőrségének, azonban az uralkodó halála után elbocsátották állásából, sőt kis idő múltán az udvari évjáradékát is elveszítette. Még besúgói tevékenysége idején is megjelentetett bíráló írásokat a bécsi udvar politikájáról, valamint a birodalmi cenzúráról, amelyek főleg magyar és francia lapokban jelentek meg. Ezen publikációknak köszönhetően az ellenzékiek megkeresték egy társaság alapításának ötletével, majd elkezdődött 1794-ben a magyarországi mozgalom megszervezése.

Martinovics Ignác lett a titkos mozgalom főigazgatója, és a reformereket két csoportba osztotta. Az egyik a mérsékeltebb Reformátorok Társasága csak a legégetőbb társadalmi és politikai gondok megoldását tűzte ki célul. Ennek vezetője gróf Sigray Jakab lett, akinek az irányítása alatt álló kör eszméi között szerepelt, hogy biztosítsák az országgyűlési képviseletet a nem nemesi rétegeknek is. Továbbá szorgalmazták, hogy államosítsák a királyi és egyházi birtokokat, így meg lehetne szüntetni egyes adókat. Ez a csoport egy nemesi köztársaság kikiáltását szorgalmazta, ahol a jobbágyi rétegeknek jogegyenlőséget adtak volna, de tulajdonjogot nem. Martinovicsnak és társainak a szervezkedése a nemesség egészére nem volt jelentős hatással, hiszen a többség ekkor még elutasította a nemesi kiváltságok felszámolását hirdető eszméket.

A folytatás

Martinovicsék azt kívánták elérni, hogy az ingadozó embereket is maguk mellé állítsák egy nemesi köztársasággá való átalakulás létrehozásában, ami szerintük jelentős társadalmi-politikai változásokat eredményezne.

A másik csoport, a Hajnóczy József, Szentmarjay Ferenc és Laczkovics János által vezetett Szabadság és Egyenlőség Társaság, a francia forradalom mintájára egy diktatórikus rendszert akart kialakítani. A két szervezkedés nem jelentett valós veszélyt a Habsburg Birodalomra nézve, még akkor sem, ha a tervek népszerűek is voltak, de nem voltak kellően meggyőzőek.

Martinovics 1794 áprilisában megkezdte a tagok toborzását, a mozgalom három hónap után sem számlált több tagot 100 főnél. A szimpatizánsok nagy része nemesi származású értelmiségi volt, a szervezet tevékenysége pedig kimerült a kátékba (oktatókönyvek) foglalt tennivalók megfogalmazásában. Inkább ideológiával foglalkoztak, a gyakorlat nem volt tapasztalható és érezhető a céljaikban, ez volt az egyik ok, hogy nem tudtak tömeget megmozgatni. Néhány hónap leforgása után ugyan sikerült néhány hívet szerezniük Erdélyben és Horvátországban is, de a mozgalomnak valódi ütőképessége és társadalmi háttere nem volt. Martinovics még elkövette azt a hibát is, hogy minden alap nélkül próbálta elhitetni az emberekkel azt, hogy ő rendelkezik Franciaország anyagi és fegyveres támogatásával.

1794 júliusában a mozgalom tevékenysége egy magántanítón keresztül jutott Franz Anton von Saurau gróf tudomására, aki rendőrségi ember és egyben bizalmi politikusa volt a császárnak, ezért Martinovicsot Bécsbe rendelték, aki ott felfedte a szervezet működését.

A per

A fogságba kerülő főigazgató a társaságok összes tagját elárulta, Martinovics vallomása nyomán 1794. augusztus 16-án Budán rendőrkézre került a Szabadság és Egyenlőség Társaságának vezetősége is.

A jakobinusok perét először Bécsben tervezték megrendezni, de a vármegyék kérésére a tárgyalásra Budán került sor. Az akkor a legfelső bíróságként működő hétszemélyes táblán több mint öt hónapig foglalkoztak az üggyel. Az Ürményi József személynök által vezetett Királyi Táblán a vádat Németh János királyi jogügyigazgató képviselte. A vád helyzetét nehezítette, hogy a káték lemásolását nem lehetett egykönnyen felségsértésnek minősíteni.

A jakobinusok vezetőit az aktuális hatalom elleni összeesküvés, felségsértés és hazaárulás vádjával illették, itt már egy vád is elég volt a halálos ítélet meghozatalához. A Királyi Tábla felett álló felsőfokú joghatóság a Hétszemélyes Tábla volt, amelynek elnöki tisztét a nádor, Sándor Lipót főherceg töltötte be. Sándor Lipót az ügyet a letartóztatások megszervezésétől kezdve, a legapróbb részletekig felügyelte. A Hétszemélyes Tábla több esetben is súlyosbította az elsőfokú ítéletet.

A bírói döntés 1795. április 20-án született meg, Martinovics Ignác főigazgatót és társait halálra ítélték. További 42 vádlott közül 13-at szintén a legsúlyosabb büntetésben részesítették, börtönbüntetésre pedig összesen 18 főt ítéltek.

A kivégzés

A per főszereplőit, Martinovics Ignácot, Laczkovicsot, Sigrayt, Hajnóczyt és Szentmarjayt 1795. május 20-án végezték ki a Buda alatt fekvő Generális kaszálón, amelyet később ezért Vérmezőnek neveztek el. Két társukon, Őz Pálon és Szolártsik Sándoron ugyanott, de két héttel később, június 3-án hajtották végre a halálos ítéletet.

Vérmező ma egy közpark Budapest I. kerületében, Krisztinavárosban. A török kiűzése után katonai védőövezet lett, ezért a XVIII. század végéig nem engedték beépíteni, később azonban a hatóság már megengedte, hogy építkezéseket végezzenek a területen. Később a mezőt a budai várnagy kaszálónak is használta, ezért akkor a területet Generális rétnek is hívták.

Martinovics Ignáccal és társaival I. Ferenc császár és a királyi kúria példát akart statuálni, bár a jakobinusok támogatottsága soha nem jelentett valós veszélyt a bécsi udvarra nézve, de elrettentésnek jó volt.

Martinovicsék az ingadozó álláspontú embereket is meg akarták nyerni

Az 1848-as szabadságharc kezdetén, a márciusi ifijak Martinovics személyét felnagyították, majd a zsarnokság elleni küzdelem szimbólumává tették és úgy tekintettek a jakobinus mozgalomra, mint szellemi elődjükre.

Valóban sok hasonlóságot lehetett felfedezni Martinovics­ék, majd később Petőfi, Jókai és Vasvári elképzelései között, bizonyos célok is közel álltak egymáshoz. A márciusi ifjak is egy nép önállóságára törekedtek, egy, Habsburgok nélküli Magyarországról álmodtak, sajnos az ő törekvésüket sem koronázta siker.

Felhasznált irodalom:

Benda Kálmán: A magyar jakobinus mozgalom története.

Boreczky Beatrix: A magyar jakobinusok.

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1795_majus_20_a_magyar_jakobinusok_kivegzese/

Fraknói Vilmos: Martinovics és társainak összeesküvése, Budapest (1880).

Jancsó Elemér: A jakobinus mozgalom hazai hagyományai (Adalékok a jakobinus mozgalom erdélyi és partiumi történetéhez).

Krúdy Gyula: A magyar jakobinusok, Népszava Könyvkiadó, Budapest, (1948).