Onoda Hiroo a társaival több évtizedig gerillaháborút vívott

Európai szemmel nézve szinte felfoghatatlan az, amit ez a japán katona művelt, de hogy ezt megértsük, ismernünk kell a japán katonai szellemiséget, morált és elkötelezettséget. Sok történész azt állítja, hogy a II. világháborúban a német katonánál nem volt jobb a világon, szerintem a japán jobb volt. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy sokkal fanatikusabbak és kegyetlenebbek voltak, mint európai társaik, de sajnos a háborúk erről szólnak.

A Japán Birodalmi Hadsereget azzal a céllal hozták létre, hogy felváltsa a korábbi szamurájokat, és egy modern, európai mintájú, sorozott hadserege legyen az országnak. A szamuráj szó jelentése, „közelben szolgáló”, valójában japán harcos volt, eredetileg nemesi származású. A szamurájok közé a japán történelem során gyakorlatilag lehetetlen volt külső társadalmi csoportból bekerülni. Kezdetben íjat, később főleg kardokat használtak, de akár egy bambuszbottal is tudtak ölni.

A szamurájok elsődleges kötelessége az volt, hogy a hűbérurukat szolgálják, akár a saját életük árán is. Ezt a szellemiséget sikerrel ültették át a későbbi japán hadsereg katonáiba is, a japán haderőben harcolni egyet jelentett a császárnak tett szolgálattal.

Minden katona úgy hitte, hogy nagy megtiszteltetés a császárért meghalni, mint tették azt régen a szamurájok, akik inkább meghaltak, de nem hoztak szégyent az uraikra, mindez mélyen beivódott a katonai kultúrába és szinte minden egyes japán férfiba. A megadás, a fogság szintén nagy szégyent jelentett, ezért a japán katonák az utolsó leheletükig harcoltak.

A Japán Birodalmi Hadsereg a XX. század elején már az egyik legmodernebb hadsereg volt egész Ázsiában, az állomány jól képzett volt, magas fegyelemmel rendelkezett, és nagyon jól fel volt szerelve a kor legmodernebb harci eszközeivel.

Onoda Hiroo, az „utolsó szamuráj”

1922. március 19-én született a japán Kainan városában, egy szegény család ötödik gyermekeként, összesen hét testvére volt, öt fiú és két lány.

Fiatalemberként már komolyan foglalkozott kendóval (jelentése a kard útja, egyébként a vívás japán harcművészete), szüleivel és környezetével állandóan konfliktusba keveredett.

Tizenhét éves korában egy kereskedelmi cégnél kezdett el dolgozni, a japánok által megszállt Vuhanban, Közép-Kína legnépesebb városában, Hupej tartomány székhelyén. Legidősebb testvére, Tadao, mint a japán hadsereg hadnagya, aki szintén a leigázott városban szolgált, sokat segített neki. Hiroo könyvelési feladatokat látott el, közben intenzíven elkezdte tanulni a kínai nyelvet.

1941-be hívták be a Japán Császári Hadseregbe, majd három évvel később a katonai akadémia hallgatójaként már komoly ismeretei voltak a gerillataktikákról és a hírszerzés fontosságáról. 1944 decemberében a Fülöp-szigetekre vezényelték, hogy 250 katonával szervezze meg a Lubang sziget védelmet.

Hűséges volt: 29 évig küzdött a magányos dzsungelharcos

Lubang egy apró sziget, mindössze 24 kilométer hosszú és 10 kilométer széles, de mivel egész területét sűrű dzsungel borítja, a japán katonák könnyűszerrel el tudtak rejtőzni ellenfeleik elől. Onoda Hiroo pontosan látta, hogy ezen a terepen egy nyílt küzdelemben nincs sok esélye az amerikai csapatok ellen, ezért fegyverraktárakat létesített a hegyekben, és szétszórta a katonáit a dzsungelben.

Japán kapitulált, de Hiroo tovább harcolt

Miután Japán minden fronton vereséget szenvedett, megkezdődött a császári csapatok visszavonulása, Hiroo és társai azt a parancsot kapták, hogy semmisítsék meg a sziget kifutópályáját és kikötőjét, de időközben megérkeztek az amerikaiak, akikkel ádáz harcba keveredtek. Az összecsapásokban a japán katonák nagy része elesett, még az amerikaiak veszteségei csekélyek voltak. Hiroo és társai számára nem volt kétséges, hogy utolsó leheletükig harcolni fognak, a visszavonulás vagy dezertálás meg sem fordult a fejükben.

Az amerikai és Fülöp-szigeteki erők 1945 februárjában elfoglalták a szigetet, a legtöbb japán katonát megölték vagy bebörtönözték. Onoda Hiroonak és három társának sikerült megszöknie, a hegyekbe vetették be magukat, ahol megfogadták, hogy tovább folytatják harcukat. Mivel dzsungelharcra rendezkedtek be, nem értesültek arról, hogy Japánra két atombombát is ledobtak, minek következtében a szigetország gyorsan kapitulált, ezzel hivatalosan is véget ért a második világháború.

Hiroo és társai néha kimerészkedtek a dzsungelből, hogy a közeli településeken élelmiszert lopjanak, de legfőbb táplálékuk a bőségesen termő kókusz volt, legnagyobb ellenségük pedig a trópusi viharral érkező moszkitók hada.

Sorozatos gerillaakciókat indítottak a helyiek ellen, egyszer 30 filippínóval végeztek egy támadás során, de a helyi rendőrséggel is több alkalommal összecsaptak.

1945 októberében az amerikai légierő röplapokat dobott le, amelyen a következő szöveg volt olvasható: „A háború augusztus 15-én befejeződött. Jöjjenek le a hegyekből”. Onoda Hiroo azonban ezt nem hitte el, meg volt győződve, hogy ez csupán a szövetségesek propagandája lehet. Mivel a japán szöveg tele volt helyesírási hibával, Hiroo azt mondta társainak, hogy a háború végéről szóló hírek csupán az ellenség megtévesztésének egyik eszköze, és arra irányulnak, hogy árulják el hazájukat.

A küzdelem folytatódott

Néhány hónappal később az amerikaiak újabb röplapot dobtak le, azonban Onoda az ellenállás folytatása mellett döntött. Négy év múlva viszont egyik társa, Juicsi Akcsu már nem látta értelmét egy láthatatlan ellenfél elleni küzdelemnek, megadta magát, és hazatért Japánba. Otthon értesítette a hadsereg illetékes szerveit, hogy három honfitársa a Fülöp-szigeti dzsungelben még mindig azt hiszi, hogy tart a második világháború, és a végsőkig kitartanak. A japán közvéleményt már egyre jobban foglalkoztatta a bujkáló katonák sorsa, így igyekeztek minél több levelet és újságcikket eljuttatni hozzájuk, hogy tájékoztassák őket a valós helyzetről, de Onoda Hiroo és társai még ezt is csak egyszerű szemfényvesztésnek hitték. Megmaradt két társával elhatározták, hogy a végsőkig kitartanak, annak ellenére, hogy élelmiszerük csak kókuszra és banánra korlátozódott, felszerelésük pedig egyre silányabb lett, továbbá a trópusi hőség és a patkányok okozta fertőzések, valamint a szüntelen esőzések elviselhetetlen körülményeket teremtettek számukra.

Hiroo 1954-ben elveszítette egyik társát, aki elesett a helyi biztonsági erőkkel folytatott harcban, de ez sem tántoríthatta el a tervétől: kitart a végsőkig.

Utolsó katonatársát 1972. október 19-én lőtték le a Fülöp-szigeti rendfenntartó erők, így Onoda Hiroo küldetésében egyedül maradt, és a helyzete egyre kilátástala­nabb lett. Azonban továbbra is eltökélt maradt, hogy utolsó csepp véréig szolgálja hazáját.

A megpróbáltatások vége

A fordulat esztendeje 1974 volt, amikor is Onoda Hiroo február 20-án találkozott Szuzuki Norio egyetemistával, akivel hamar barátságot kötött. A fiatal férfi megpróbálta rábeszélni a veterán harcost, hogy adja meg magát, de Hiroo ezt határozottan visszautasította. Azt viszont kijelentette, ha erre volt parancsnoka szólítja fel, eleget tesz a kérésnek. Ezért Norio, miután visszatért Japánba, közölte a látottakat a hatóságokkal, akik megkeresték Onoda régi felettesét, Tanigucsi őrnagyot, akit néhány nappal később a Fülöp-szigetre küldtek. A volt elöljárója ott közölte Onoda Hirooval, hogy a háborúnak vége, és adja meg magát. Erre Onoda elsírta magát, és 1974. március 9-én letette a fegyvert. Még aznap megadása jeleként személyesen átadta kardját Ferdinand Marcosnak, a Fülöp-szigeti elnöknek, aki – tisztelete jeléül – azonnal vissza is adta azt neki. Miután a helyi hatóságok felszámolták rejtekhelyét, meglepetésre ott még több mint 500 töltényt és számos kézigránátot találtak.

Onoda hazatért Japánba, ahol nemzeti hősnek kijáró tiszteletben részesült, de a volt harcos tetszését nem nyerte el az új Japán, szerinte már nem az volt, amire ő régen felesküdött.

1975 tavaszán Brazíliába költözött, a következő évben meg is házasodott, majd a brazíliai japán közösség meghatározó tagja lett. 1980-ban azonban egy újságban arról olvasott, hogy egy japán tinédzser megölte szüleit, ezért 1984-ben visszatért Japánba, ahol országszerte oktatótáborokat hozott létre fiatalok számára.

2014. január 16-án halt meg tüdőgyulladásban, a halála előtti évben adta ki életrajzi kötetét.

Felhasznált irodalom

Laurence Rees: A legsötétebb óra – Döbbenetes vallomások a második világháború pokláról. Alexandra Kiadó, 2009.

https://mandiner.hu/cikk/20140117 meghalt a japan katona akinek 1974-ig tartott a vilaghaboru.

Taylor, Alan John Percivale. A második világháború okai (magyar nyelven). Budapest: Scolar Kiadó (1998).

John Man: A nindzsák. General Press, 2012.

https://mult-kor.hu/ 20120228_29 evig kuzdott a maganyos dzsungelharcos.

Keegan, John. A második világháború (magyar nyelven). Budapest: Európa Könyvkiadó (2003, 2008).