Nagy Szulejmán hadüzenetével indult a török–magyar háború

A török–magyar háború kezdetének 1521. május 18-át tartják, amikor is I. Szulejmán török szultán hadat üzent II. Lajos magyar királynak. A több mint 6 éves háború gyakorlatilag a mohácsi sorsdöntő csatával végződött, amikor is a törökök győzelmük után, szinte megsemmisítették a középkori magyar államot. A török–magyar háború döntő hatással bírt az egész Közép-Európára, és nagyban meghatározta az itt élő népek további sorsát. Mint azt történelmünk során sokszor megtapasztalhattuk, Magyarország akkor is magára maradt. Az a segítség amelyet Csehország, a Vatikán és a Német Birodalom nyújtott, nem volt számottevő. A magyar fegyvereknek köszönhetően fejedelemnek megtett V. Radu havasalföldi vajda is megígérte, hogy hadba száll a magyarok mellett, azonban csak saját hatalmának megtartása érdekében harcolt a törökök ellen.

Az előzmények, gyenge uralkodó

A magyar állam a törökökkel a XIV. század második felében ütközött meg először. I. Lajos magyar király nem láthatta előre, hogy mekkora veszélyt rejt az Oszmán Birodalom előretörése, mert hódításaikat főleg a Fekete-tenger partjainál, valamint görög és bolgár területen hajtották végre. Komolyabb török támadás az 1370-es évek végéig nem érte Magyarországot. Később Luxemburgi Zsigmond, de főleg Hunyadi Mátyás már komoly figyelmet fordított a törökök további hódításainak megfékezésére. Mátyás halálát követően II. Ulászló lett a magyar király, aki nem értett a kormányzáshoz, így az ország nemsokára anarchiába süllyedt. Az egyre erősödő főurak csak a saját hasznukat nézték, és egyben gyöngítették a központi hatalmat. A nemesség görcsösen ragaszkodott előjogaihoz, és nem volt hajlandó egy ütőképes hadsereg felállítására. A magyar katonaság egy rosszul felszerelt és szervezett bandériumokból (az uralkodóház, az egyházi és világi főurak, a vármegyék és városok által saját költségükön kiállított, saját zászlajuk alatt harcoló csapat) állt. Később Magyarország katonai ütőképességét az 1514-es, Dózsa György-féle parasztlázadás is gyöngítette. A végvárrendszer felújítását és korszerűsítését a folyamatos pénzhiány és a jövedelmek csökkenése hátráltatta.

A jövő egyre kilátástalanabb lett

A magyar hadsereg akkori állapotát jól tükrözi az a korabeli jelentés, miszerint számos lovas nem rendelkezett fegyverrel és páncéllal, maguk a fegyverek nagyon ­rossz állapotban voltak, harcban könnyen tönkrementek. A katonaság ellátása ugyancsak mélyponton volt, a végeken a XVI. század elején közel 7500 katona tartózkodott, de ők csak akkor kaptak zsoldot, ha háború volt. A várak tüzérsége elavult, falai omladoztak, egy nagy erejű ágyútűzzel szemben tehetetlennek bizonyultak. Mindezt tudták a törökök is, akik addigra már Európa legjobban felszerelt haderejével rendelkeztek. Már csak idő kérdése volt, hogy beinduljon a hatalmas oszmán hadigépezet, hogy majd egyszerre ostrom alá veszi az összes magyar déli végvárat. Hatalmasat csökkent az ország tekintélye és külföldi megítélése. Még korábban a török követek keresték fel rendszeresen a magyar királyi udvart, később a magyar követségeknek kellett gyakorta Konstantinápolyba utazniuk, hogy legalább elérjék a béke fenntartását.

A déli határt, amely nem rendelkezett természetes, véd­hető helyekkel, a XV. század óta várakkal erősítették meg, de mivel a végvárrendszer nem közvetlenül egymás mellett álló várrendszerből állt, így nem tudta megakadályozni, hogy török csapatok behatoljanak az ország területére. A katonaság nemcsak magyarokból, hanem horvátokból és különböző nemzetközi zsoldosokból állt össze. Amíg a Nándorfehérvár (mai Belgrád) mögötti területek viszonylag védve voltak, a nyugati bosnyák–horvát határszakasz könnyebben átjárható volt, amit a törökök ki is használtak. Az Oszmán Birodalom viszont egyre inkább erősödött, I. Szulejmán szultán további európai hódításokon gondolkodott, ezért Franciaországgal szövetséget kötött, hogy közösen lépjenek fel a spanyolok és a németek ellen. Magyarország így nem számíthatott Párizs segítségére sem.

II. Lajos került a magyar trónra

II. Ulászló magyar uralkodó 1516-ban elhunyt, őt a mindössze 10 esztendős fia, Lajos követte a trónon. Mivel még kiskorú volt, régensre (az a személy, aki a törvényes uralkodó helyett uralkodik) volt szükség. Némi viszálykodás után a kormányzást egy király mellé rendelt 28 tagú testületre bízták. Az országban káosz uralkodott, és ebben a légkörben került sor az 1518-as országgyűlésre, ahol a király a hadi kiadások végett, be akarta vezetni az egyforintos rendkívüli hadiadót, de a köznemesség ezt ellenezte. Ekkor a félforintos adó kivetését javasolták, amennyiben a gyűlésen jelenlevő nemesek esküvel kötelezik magukat a végzések betartására. Erre viszont a főurak mondtak nemet. A török veszély egyre inkább fokozódott, így a következő országgyűlésen a jelenlévők megpróbáltak közös nevezőre jutni, ami az ország védelmét illeti. Rendeletet hoztak, arról, hogy a nemesi és a megyei bandériumokat irányítsák a déli végekbe, amíg a főnemesség és a főpapság fegyveresei Bácson (város a mai Vajdaságban) gyülekezzenek.

A török elleni háborúhoz, Magyarország segítséget kért a császári udvartól és a pápá­tól, de csak ígéreteket kapott. A havasalföldi vajda, aki ugyan magyar szövetségesnek számított, kétszínű politikát folytatott, így nem lehetett rá számítani.

Haderő toborzására továbbra sem volt pénz, ezért az országgyűlés úgy határozott, hogy a védelmi kiadásokra megemeli az adókat, amelyeket két év alatt kell beszedni. A kivetett adóknak azonban mindössze csak a fele folyt be, mivel a rendelkezéseknek a főurak csak részben tettek eleget, így a végvárak felújításai elmaradtak.

Szulejmán lett az új szultán

Szelim szultán 1520-as halála után, Szulejmán lett az Oszmán Birodalom új uralkodója. Az új szultánról sokan azt hitték, hogy egy békés természetű ember, ezt támasztotta alá, hogy Behram csausz (kisebb rangú török katonai személy, aki követi teendőket végez) személyében követet küldött Budára, hogy a béke meghosszabbításáról tárgyaljon a magyar udvarral.

A magyar vezetés kikérte a külföldi országok véleményét az ügy kapcsán, sokan azt tanácsolták a magyar udvarnak, hogy ne keveredjen háborúba a törökkel, Magyarországon a rendek is ellene voltak a háborús tervnek, és a lengyel király is óva intett egy esetleges harcoktól.

Lajos király viszont a háború mellett érvelt, szerinte a békeidőben történő török betörések tönkreteszik az országot. Védekező háború helyett Lajos a nyílt összecsapásban kívánta eldönteni ezt a kérdést, ugyanis ha sikerülne győzelmet aratni, az hosszabb időre gátat vetne az oszmán terjeszkedésnek. A török követet ezért hosszú ideig Budán tartották, így a szultánhoz hónapokon keresztül nem érkezett válasz, mire Szulejmán megsértődött, és a háború megindítása mellett döntött.

Magyarország nem készült fel a háborúra, mert a megfelelő anyagi és katonai háttér nem volt biztosított, a katonák száma még a várakban is alacsony volt, és nagyon kevés volt a képzett, reguláris, felfegyverzett katona vagy zsoldos. A hadseregnek a lőfegyverben való ellátottsága is gyenge volt a költségek miatt, a gyalogság nem volt megfelelően kiképezve, a lovasság pedig minden tekintetben alul maradt a török lovasokkal szemben.

Segítséget kértünk a császári udvartól és a pápától, de csak ígéreteket kaptunk

A török sereg magvának közismerten a janicsárok és a szpáhik számítottak, de ott voltak még a kisebb kiképzéssel rendelkező akindzsik és aszabok is. Szulejmánnak sikerült az akkori kor legnagyszerűbb és legütőképesebb hadseregét megalkotnia.

A törökök első támadását már siker koronázta, elfoglalták Nándorfehérvár és Szabács várát, ez a két vár jelentette a déli határ védelmének a gerincét, a beljebb lévő erődök már nem voltak annyira erősek, hogy felfogjanak egy nagyobb erejű támadást. Ezt követően Magyarország helyzete egyre nehezebb lett, amit a reformáció megjelenésével kialakult vallási szakadás is csak súlyosbított.

Az 1522-es majd az 1523-tól 1525-ig tartó és az 1526-os török hadjáratok végképp megpecsételték hazánk sorsát. A mohácsi csatában elbukott egy nemzet, és elesett maga Lajos király is, ezzel kezdetét vette a 150 évig tartó török uralom.

Felhasznált irodalom:

Kosáry Domonkos: Magyarország külpolitikai helyzete Mohács előtt.

B. Szabó János: A mohácsi csata, Corvina, Budapest 2006.

Magyarország hadtörténete, Zrínyi katonai kiadó, Budapest 1985. szerk.: Liptai Ervin.

Káldy-Nagy Gyula: A török állam hadseregének kialakulása I. Szulejmán korára.

Magyarország története 1526–1686, Főszerk.: Pach Zsigmond, szerk.: R. Várkonyi Ágnes, 1. kötet, Akadémia Kiadó, Budapest 1985.

Szakály Ferenc: A török–magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365–1526).