Maguk a település lakói írták a könyvet Dunaföldvárról

Három, a napi és a historikus történetek megírásában eddig is sikeres dunaföldvári bölcsész, Lukácsi Pálné Mészáros Irma, Lukácsi Pál és Bognár Zoltán, mindhárman nyugalmazott tanárok, jegyzik a kötetet. Korábban a katedráról, most a míves írásaikkal elevenítették föl a múltat, hogy az idők tanulságaira figyelmeztessék a földvári embereket.

A következő nemzedéknek

Lukácsi Pálné Mészáros Irma az új könyv társszerzője és szerkesztője egy személyben. A mű színessége, jó ritmusa és ezzel az olvashatósága, a társ­szerzői szerint is neki köszönhető.

– A felkérést a könyv megírására a város vezetőitől kaptuk. Bognár Zoltán az előző monográfiában is részt vett. Mi pedig már több mint tíz helytörténeti kiadványt adtunk ki. Az eddigiek is olyanok voltak, amiket alapvetően a földváriaknak írtunk. Ez az új munka is annak szól, aki szereti a városunkat. A könyv szerkesztőjeként lehetőségem volt a társaim munkájának az ellenőrzésére, illetve szükség esetén a kiegészítésére is. A munkánkban a város és a környék sajtójában rögzített tényekre támaszkodtunk. Ezt egészítettük ki az önkormányzattól kapott adatokkal. Szerencsére nem kaptunk a terjedelemre vonatkozó korlátokat.

Nagyon fontos, hogy száz év múlva is tudják majd az emberek, mit csináltak az elődeik az általunk feldolgozott évtizedekben. A régi újságok társasági rovatában megdöbbentő elevenséggel él a múlt. A könyvet forgatva a következő nemzedékek tőlünk kapják meg ezt az élményt.

A szívével is írta

A könyvbemutató legszebb része volt, amikor Lukácsi Pál tanár úr, aki társszerzője is az új műnek, felolvasott belőle. A mesélő barátságával és szeretetével, mívesen. Mély, puha csendet varázsolt a hallgatóságra, és sokak szeme lett fényes az emlékek felidézésétől.

– Nekem 2010-től napjainkig kellett vizsgálódnom. Rengeteg újságot néztem át, amiből az alapszöveget írtam. A jelentősebb eseményekre koncentráltam. Ezekhez Irma nagyon sok szép színes anyagot írt, és így lett teljes a visszaemlékezésünk. Mindig figyelünk az olvasóinkra. Olvasmányossá tettük, hogy könnyű dolguk legyen, amikor föllapozzák a könyvet. Azt kell mondjam, hogy kicsit megterhelő volt ez a munka. Elfárasztott. Mi jelentette ebben az örömöt? Az, hogy rengeteg ember akart nekünk segíteni! Én egy „gyüttment” vagyok Dunaföldváron, de itt ezt nem éreztetik, nagyon befogadó a mi közösségünk. Ha valamit jól csinálsz, azt szeretni és támogatni fogják.

Szigorúan fogalmaz, mert szereti a városát

Bognár Zoltán nyugalmazott történelem–földrajz szakos tanár. Keményen, kritikusan írt, amit ugyan nem bánt meg, de előfordult, hogy újra fogalmazta a gondolatait.

– Nagy munka volt, sokat dolgoztunk vele, de elégedett vagyok ezzel a művel. Többször is emlegettük az időkényszert, mivel, ha kétszer ennyi lett volna belőle, akkor azt is jól használtuk volna fel. A földrajzos szakterületem miatt szerettem volna erősebben jellemezni a nálunk található gazdasági tevékenységet. A sok értékes kulturális esemény mellett, minél több kézzelfogható eredménynek is emléket akartam állítani. Megtapasztaltam, mi minden történt az eltelt időszakban. Nagyon jó volt látni, hogy a városunk az országgal együtt nagyot lépett előre.

Érdekes helyzet alakult ki a két óriás: Dunaújváros és Paks között. A kicsihez, hozzánk, sokáig nem jöttek a nagy vállalatok. Az utóbbi években, hála a városvezetés elmúlt két évtizedes munkájának, ez szerencsésen megváltozott, és ebben is előre léptünk. Megtalált bennünket az ipar, ami az adóbevételek formájában szerencsés változást hozott.

Kisebb ügyekben máig „földváriasan” , kuporgatósan élünk, de ha nagyot kell lépni, mint például a palacsinta-rekordkísérletnél, vagy a hasonlóan jelentős volumenű 2004-es gombócleves-készítésnél, hihetetlen erők mozdultak meg a közösségünkben.