Lengyel–magyar, két jó barát – szóban és borral

Dunaújváros – Két hete dr. Molnár Imre gróf Esterházy János élete, mártírhalála, lelki öröksége témájú előadását hallgathatták meg a sorozat első részeként az érdeklődők. Múlt pénteken pedig Farkas Lajos, az Intercisa Múzeum igazgatója tartotta ébren az összegyűltek érdeklődését.

Elsőként feltette a kérdést: miként is alakult ki a lengyel–magyar barátság, és miért is tart a mai napig?

– Nagyon nehéz erről beszélni, hiszen több könyvtárra való anyagot találunk ebben a kérdésben. Talán azért, mert az ezredforduló óta közösek voltak az ellenségeink, mindig mindkét országra szemet vetett a német és az orosz hatalom, emellett a római katolikus vallás is összekötött minket. Szinte az idők kezdete óta a menekülésre késztetett királyok, királyi sarjak ide-oda menekültek. Vagyis a lengyelek nálunk, a magyarok pedig náluk leltek menedékre.

Az előadásból kiderült, hogy az Árpád-házi királyaink sok lengyel házasságot kötöttek, vagy házasították a gyerekeiket lengyel földre. Több közös királyunk is volt. Például az Anjou-házi Nagy Lajos, akinek édesanyja Lokietek Erzsébet lengyel királyi hercegnő volt, legkisebb leánya, Hedvig pedig lengyel királynő. Őt a római katolikus egyház 1997-ben szentté avatta.

Hedvig szenté avatása kapcsán természetesen szóba került Szent Kinga neve is. Kinga vagy más néven Kunigunda IV. Béla magyar király leánya volt, aki V. Boleszláv lengyel fejedelemmel kötött házasságot. Kinga szüzességi fogadalma hatására Boleszláv is ezt tette, és úgynevezett Szent József-házasságban éltek. Kinga ma Lengyelország és Litvánia védőszentje.

Farkas Lajos azt is kiemelte – igaza volt felvezetőjében, hogy egyórás előadás keretében nem lehet összefoglalni a lengyel–magyar kapcsolatokat –, hogy II. Rákóczi Ferenc is Lengyelországba menekült, majd amikor a szabadságharcot vezette, a lengyelektől kapta a legtöbb segítséget.

És ez a segítségnyújtási akarat mindig élt. Rákóczitól ugrottunk egyet az 1956-os szabadságharc és forradalomig. Farkas Lajos érdekes adatokkal szolgált azzal kapcsolatban, hogy a lengyelek mennyire mellénk álltak. A lengyelek éjjel-nappal adták a vért a magyaroknak, és összességében kétszer annyi adomány érkezett tőlük hazánkba, mint az összes több országból egybevéve. Pedig gondoljunk csak bele, 1956-ban a lengyeleknél sem volt Kánaán, ott is kommunista rezsim volt, sőt, az 1956-os potsdami tüntetések miatt kezdődtek nálunk is októberében a szimpátia tüntetések, amelyekből végül is forradalom lett.

Farkas Lajos előadást magyar és lengyel nyelven egyaránt azzal fejezte be, hogy „Lengyel–magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát.” Ennek szellemében, mivel a Dunaújvárosi Lengyel Nemzetiségi Önkormányzat több tagja is ott volt a múzeumban, Farkas Lajos borral kínálta a résztvevőket, akik kötetlenül beszéltek arról, hogyan látják a lengyel–magyar barátságot.