Kötődések – emberekhez, helyekhez, tevékenységekhez

Aki a fenti kis verset írta, a Dunaharasztiban élő Csík Miklós, rendszeres követője Dunaföldvár eseményeinek, olvassa a megjelent helytörténeti kiadványokat. Mert – mint mondja – jó virtuálisan újra otthon lenni. Büszke őseire, ezért érdekli Dunaföldvár jelene is.

Nemrégiben ­Dunaharaszti sportcsarnokában köszöntötték őt 80. születésnapja alkalmából mint a Dunaharaszti Asztalitenisz Szakosztály megalapítóját és korábbi edzőjét, szakvezetőjét. Jelen voltak a rendezvényen a haraszti sportolókon kívül az országos szövetség képviselői, valamint Csík Miklós egykori tanítványai és sporttársai. Még Dunaújvárosból is, hiszen egykor a Dunaújvárosi Kohász NB II-es asztalitenisz-csapatának tagja volt. Életére is visszatekintő köszönő beszédében nem hagyta ki Dunaföldvárt sem. Hiszen itt született, innen indult, 1970-ig itt lakott.

A telefoninterjú során az tűnik fel, milyen lendületes a beszéde, friss a szelleme. Mint mondja, mozgását egy betegség korlátozza, de ezt az állapotot fejben el kellett fogadnia. Születésnapjára nyolcvan darab aláírt pingponglabdát kapott, s ráadásként a következő évekre is még húszat. Bár hiányzik az ütő, a játék lendülete, most ott van neki a számítógép, a szintetizátor, az írás, no meg emlékei kincsesládája, amelyet gyakran kinyit. Ott lapul sok minden: életének eseményei – újságkivágásokon, fényképeken, jegyzőkönyvekben és a fejében, a szívében. Beszélgetés közben utazunk a múltba, bejárjuk újra az életutat.

Az állomásai: Dunaföldvár– Csepel–Kalocsa–Dunaújváros –Dunaharaszti. Mindegyik Duna-parti település. De barátai gyakran ma is fölteszik neki a kérdést: Haraszti még mindig nem tetszik annyira, mint Dunaföldvár?

Minden, ami ő lett, mondja, az Dunaföldváron kezdődött. Hálával emlegeti tanítóit, tanárait, akiktől a tudáson, ismereteken kívül bizalmat, emberi értékeket kapott. Itt tanulta, hogy mi a jóság, mi a bizalom. Sose felejti el a Puskás Öcsivel és csapatával való Duna-parti találkozást 1953-ban, amikor ifjú futballistaként őt érte az a megtiszteltetés, hogy átkísérje a Halászcsárdába a földváriakkal barátságos meccset játszó legendás csapat tagjait.

Egy embert a tevékenységei is jellemeznek, mindaz, amit tett, amiben részt vett. Csík Miklós értékei: a család, a tisztességes, elhivatott munka, a sport, illetve mindehhez kapcsolódik a közösség érdekének képviselete. Mert földvári szüleitől, tanáraitól azt hallotta: nem én számítok, az ember a közösséghez tartozik, a közösséggel együtt létezik. Akit szerettek vagy szeretnek, az van.

Mindkét szülői ágon nagycsalád vette körül, a Liptai-Skutovics pékségben teltek kisgyermekkora napjai. Kemény, határozott édesapja később vitte magával aratni, fatuskót ásni. Megízleltette vele a cséplőgép zaját, a pelyva szagát, hogy tudja, mi a munka, hogy érdemes-e tanulni. Bár a helyi gimnázium két évét elvégezte, az iparos apa nyomatékosította a fiában: a katonaság idejére kenyeret kell keresnie, mert egy férfinak húszéves kora után a saját lábára kell állnia. Ezért, s mivel a tehetséges ifjú futballistát Csepelre hívták, ott szakmát kezdett tanulni. Rokoni tanácsra, hogy a gép- és szerszámgyártás örökké fejlődni fog, Csík Miklós szerszámgépgyártó szakmunkás lett, majd technikus végzettséget szerzett. A Csepel Művek kiváló alap volt, sokat köszönhet mestereinek – állítja –, mert arra szakmai szempontból később is lehetett építeni. Az első öt év – benne a 27 hónapos kalocsai katonai szolgálat – után 1963-ban a Dunai Vasműbe került. Sok szakággal megismerkedett, folyamatosan tanult, s végigjárta a ranglétrát: csoportvezető, művezető, termelésirányító és üzemvezető-helyettes lett a nyolcvan-száz fős szerszámműhelyben. Mesterszakmunkásként és oktatóként szívesen átadta tudását akár a szakmunkásvizsga előtt álló fiataloknak, akár a főiskolai gyakorlatot a vasműben töltő mérnökjelölteknek. Egyik tanítványa sorait láttam a születésnapi köszöntések között: „Tőled tanultam mindent” – írta. Ötleteivel, újításaival, mély szakmai tudásával a munka észszerűsítéséhez, a gyártási feladatok megoldásához igyekezett hozzájárulni, de a közösség érdekeinek szolgálatához is. Hatszoros Kiváló Dolgozó lett, kétszer kapott miniszteri dicséretet. A vasmű Igazgatótanácsában, a Kohó- és Gépipari Minisztériumban egy-egy ciklusban a dolgozók képviselője volt. Szakmai munkáját, tudását elismerték. Pedig sosem volt könnyű és könnyen kezelhető ember. Igazságérzete nem maradt néma. Nem hagyta szó nélkül, ha valamivel nem értett egyet. Mert – amint a párttitkárnak kijelentette – az ő munkaruhája a szekrényben, a satupadot nem veszi el tőle senki. Szakszervezeti küldöttként, ha szakmai ismereteit a kérdésben nem találta megfelelőnek, a vezetők nagy megrökönyödésére, nem tette föl a kezét. Nem leszek szavazógép – mondta. Az egyik május elsejére nemzeti színű zászlóval jelent meg, ez akkoriban egy folyamatban lévő kitüntetés megvonásával járt. Mindenkori hőmérője voltam annak, akinek az irányításával dolgoztam, annak, ahol éltem – magyarázza. Amikor a brigádmozgalomban Gagarin, Zója, Ho Si Minh és hasonló neveket viselő brigádok vettek részt, Csík Miklós fölvetette: miért ne nevezhetnék el a brigádjukat a legnagyobb magyarról, Széchenyi Istvánról. Egy munkahelyi kirándulás során felajánlotta az éppen alakuló nagycenki emlékháznak, hogy felújítja munkatársaival az egyik termet. Aztán a létrejött Országos Széchenyi Kör tagja és alelnöke lett. A Dunai Vasműtől csaknem negyven év munkaviszony után 2002-ben köszönt el nyugdíjba menetelekor.

A munka mellett a sport is végigkísérte Csík Miklós életét. Dunaföldváron az atlétikával és a dobószámokkal ismerkedett meg, és természetesen a focival. Labdarúgásban később a Csepel NB I-es ifjúsági csapatának játékosa lett, ifi válogatott kerettag is volt, de teke-, illetve az ún. haditornaversenyeken is szívesen részt vett. Később – még a nyugdíjba vonulása utáni új életszakaszában is – az a sport vette át a főszerepet, amelyet az ötvenes években a földvári KIOSZ-ban kezdett játszani, az akkori helyi asztaliteniszezőktől (Dánó, Szentkuti, Czobor és a Juhász testvérek) ellesve a játék alapfogásait. Amikor a futballról egy sérülés után a pingpongra váltott, a dunaújvárosi Vörös Meteorban játszott. Majd elvégezte a Testnevelési Főiskolán az asztalitenisz-edzői szakot, s az NB I-ben játékvezetőként is tevékenykedett.

Futballról a pingpongra váltott, a dunaújvárosi Vörös Meteorban játszott

2002-ben – lányát és unokáit követve – feleségével Dunaharasztiba költözvén új lakóhelyén is megtalálta a maga feladatát. Elhatározott valamit, aztán ment, szervezett, lelkesedett és lelkesített, majd edzéseket tartott, s nem eredmény nélkül. Sok gyerekkel sikerült megszerettetnie a pattogó kis fehér labdát. Azt a játékot, amely koncentrációt, fegyelmezettséget, kitartást, pontosságot és odaadást igényel. Közösséget teremtett, majd közel száz gyerekkel létrehozta a szakosztályt, amely sok szép eredményt ért el, és ma is működik. Csík Miklós sikeres edzői és sportszervezői tevékenységét a Dunaharaszti Gyermekeiért díjjal ismerték el. Amatőr sportolóként 2012-ig még maga is indult a veterán bajnokságban. Majd egy súlyos betegséget követően 2014-ben szakvezetőként átadta a stafétabotot. Büszke a szakosztályra, tanítványaira, azokra a magasabb osztályba került fiatalokra, akik tőlük indultak. Leginkább talán a legfiatalabb unokájára, Annára, akit sikerült úgy megfertőznie az asztalitenisz szeretetével, hogy az országos diákolimpián harmadik lett, s ma is az NB I-ben játszik.

Ilyen sok minden nem is fér egy életbe – gondolhatnák fiatalabb olvasóink. Pedig még nem is említettük a írást és a zenélést, amire most van több ideje. Hogy nem olyan aktívan, mint hajdanán? El kell ezt is fogadni – mondja –, mint a csuszát és a hálót a meccsek közben.

„Nem vagyok olyan különleges – csak igyekeztem képességeim szerint jól végezni mindent. Remélem, használni tudtam.” Hogy mennyire? Példaként álljon a dunaújvárosi Pintér Lajos Zoltán mérnök-képzőművész véleménye: „először diákként a két hónapos ipari gyakorlatomat töltöttem mellette, majd egyetemistaként is sokat tanultam tőle. Türelmes, segítőkész és alapos volt. Mérnökként, tervezőként és alkotóként szintén hozzá fordultam, ha különleges problémákba ütköztem. A tanítványból munkatárs, később jó barát lett. Mert Csík Miklós nemcsak a szerszámkészítő szakma egyik legjobbja, de nagyszerű ember is, akivel mély emberi kapcsolatban vagyok mind a mai napig.”

Csík Miklóst szerető család veszi körül: lánya, három unokája és két dédunokája van. Most időről időre előveszi a nyolcvanadik születésnapjára kapott labdákat, nézi rajtuk az aláírásokat, s emlékezik. Ahogy őrá is emlékeznek. Aki intenzíven éli az életet, az úgy is emlékezik.

Nem tudhatjuk, a Dunai Vasmű működése során hány eszköz, szerszám őrzi Csík Miklós keze nyomát, hány diákkal szerettette meg a szakmát vagy a sportot. De az érzékelhető, hogy a találkozások és a tevékenységek mély nyomot hagytak benne, ahogy ő maga is a körülötte élők életében, lelkében.