III. András halálával véget ért az Árpád-ház uralkodása Magyarországon

A történészek zöme egyetért ezzel a megállapítással, ugyanis a korán meghalt király egyetlen gyermeke Erzsébet hercegnő volt, aki apja halála után zárdába vonult. Nem ment férjhez, gyermeke sem született, 45 éves korában hunyt el, 1338. május 6-án. A magyar történelemben ezt követően az Anjou ház uralkodói következtek.

III. András halálakor Ákos István nádor az „Árpád-ház utolsó arany­ágacskája”-ként búcsúztatta. Ezért nevezik ma is az utolsó aranyágacskának, mivel ő volt az utolsó Árpád-házi király. Velencében született, így még Velencei Endrének is hívták.

A velencei sarj

III. András, vagy más alakváltozatban Endre, Velencében született 1265-ben, és 1290 és 1301 között uralkodott. Apja István herceg, II. András magyar király utószületett (mivel apja halála után született) fia, anyja Morosini Tomasina, egy előkelő velencei család sarja volt. István herceg származását sokan kétségbe vonták, többen megkérdőjelezték, hogy ő valóban II. András fia, de István fiát az előkelő velencei körökben már úgy neveltette, hogy egyszer még az övé lesz a magyar trón.

Időközben a magyarországi zavaros helyzetben kialakult anarchia és káosz következtében a figyelem fokozatosan András felé irányult. Az akkori magyar politikai élet szereplői meglepően gyorsan elnyomták származásával kapcsolatos kételyeit, és egységesen kiálltak András királysága mellett. A kialakult egység mögött bizonyos spekulációk lappangtak. A magyar főurak politikai játsz­máik eszközét látták a jövendő királyban, az egyház és a nemesség pedig a feudális állam újraképződését, valamint valós vagy vélt jogaik érvényesítését várták el az új uralkodótól. 1290. július 23-án Székesfehérvárott történt meg a koronázás, a magyar szokásjognak megfelelően. A ceremónia viszont egy új mozzanattal bővült. Az új királynak esküt kellett tennie, hogy az egyház hű fia lesz, továbbá üldözi az ország rablóit és fosztogatóit, gyarapítja Magyarországot és visszafoglalja elfoglalt részeit.

Az uralkodás évei

Trónra lépésekor az ország súlyos állapotban volt, a központi királyi hatalom gyönge volt, a valós hatalmat a nagy birtokokkal rendelkező főurak gyakorolták, akik sokszor egymás ellen is viseltek kisebb-nagyobb háborút. Ezek a kiskirályok saját katonai erővel rendelkeztek, és többen önálló külpolitikát is folytattak. Jellemző volt az akkori viszonyokra, hogy amíg IV. Béla halálakor a várak több mint egyharmada volt királyi kézen, addig 1290 körül alig több mint az ötöde, és a négy legerősebb tartományúri család együttesen több várat birtokolt, mint maga a király. III. András külföldi segítségre sem számíthatott, így igyekezett meggyőzni maga javára a nemességet és az egyházat. Jelentősen erősítette a király pozícióit, hogy egyértelműen mellé állt Csák Máté trencséni tartományúr, a csák nemzetség legismertebb és legnagyobb hatalommal rendelkező tagja. Egyfajta szövetség kezdett kialakulni a király, az egyház és a nemesség között, döntő fontosságú volt ebből a szempontból az a tény, hogy a király jól ismerte az akkori itáliai állammodellt, ami akkor meghatározó volt Európában.

Az óbudai program

Elképzeléseit egy harmincnégy cikkelyből álló, királyi kettős pecséttel ellátott dekrétumban fektette le, 1290. szeptember elején, az Óbudán megtartott országgyűlésen. Ezt a dekrétumot szokás III. András első törvénykönyveként említeni. A harmincnégy cikkelyből tizenkilenc a magánhatalmat kiépítő főurak ellen szólt, és számos cikkely hivatott megerősíteni az egyház és a nemesség jogait. Továbbá eltiltotta a királyt örökös ispánságok és teljes megyék adományozásától, intézkedett az előző király, IV. László uralkodása alatt jogtalanul szedett vámok eltörléséről, majd elrendelte az abban az időben tett bir­tokadományok felülvizsgálatát.

A király itt megígérte azt is, hogy a nemesség tanácsára nevezi ki az országos hatáskörű vezetőket, mint például a nádort vagy az országbírót.

A főuraknak a királyi rendelet nem tetszett, így komoly feszültség alakult ki közöttük. Az uralkodó nehéz helyzetét felismerte, bizonyos engedményekre kényszerült, majd 1291. február 22-én a gyulafehérvári gyűlésen újra kiadta bizonyos kiegészítésekkel az óbudai végzéseket. III. András felismerte a városok és a kereskedelem jelentőségét is, a kereskedelem és városiasodás fejlesztése már mindenképpen a Velencében nevelkedett király önálló kezdeményezése volt. Kedvező előjelekkel indult tehát III. András uralkodása, azonban kellő támogatás hiányában nem tudott új irányt szabni az eseményeknek.

III. András külpolitikája

A külföldi nagyhatalmak mindent elkövettek, hogy az Árpád-ház kihaljon, ezért András ellen tevékenykedtek. IV. Miklós pápa azzal érvelt, hogy a Szentszék jogos a magyar trónra, mert Szent István a korona elfogadásával elismerte a pápai hűbért. A nápolyi Anjouk sem ismerték el András királyságát, és leányági örökösödés címén maguknak követelték a magyar koronát. Habsburg Rudolf német király a magyar királyi címet fiának, Albertnek követelte, arra hivatkozva, hogy a tatárjárás idején IV. Béla katonai segítség fejében hűbérül ajánlotta fel Magyarországot. A Habsburg fenyegetés volt a legveszélyesebb, az egyház segítségével sikerült visszautasítani a pápa követelését, az Anjouk messze voltak, így a németekkel való konfliktus kialakulása volt a legvalószínűbb, ami 1291 közepén már fegyveres összecsapásba torkollott. A magyar sereg átlépte az osztrák határt, előrenyomult, de nagyobb csatára nem került sor. Két kisebb ütközet volt Nagyszombat és Bécs mellett, amelyek magyar győzelemmel végződtek. A nemzetközi tényezők is befolyásolták azt, hogy a két fél békét kötött, így a korábban elfoglalt magyar várak visszakerültek Andráshoz. Ez mindenképpen külpolitikai siker volt a magyar uralkodó számára.

Az Anjou udvar próbálkozása

1292 elejére az Anjou udvar megtalálta a magyar tartományurak megnyerésének és így a magyar trón megszerzésének hatékony eszközét. Mivel az akkori magyar birtokjog nem ismerte a nagyhűbéresi státuszt, de az Anjouk tudták, hogy voltaképpen ez az, amelynek elérését egy tartományúr célul tűzött ki maga elé. Így kapta meg hűbéradományként az Anjouktól – akik nem birtokolták az adományozott területeket – többek között Kőszegi Iván Vas és Sopron megyét, Subić Pál Horvátországot és IV. István Dragutin, Árpád-házi Katalin férje a szlavón hercegséget. Ők rögtön királyuk ellen fordultak. Magyarországon ismét káosz lett úrrá, András megpróbált rendet teremteni, de kellő támogatás hiányában ez nehezen ment, még foglyul is ejtették, igaz rövid idő alatt kiszabadult.

Intézkedett a korábban jogtalanul szedett vámok eltörléséről

A következő öt év a királyi hatalom megerősítésével telt el. András visszakényszerült a régi módszerekhez, megpróbálta királyhűséget mutató nemesekkel szövetséget kötni, még ha ez csak komoly kompromisszumuk árán sikerült is. A régi ellenség, a Kőszegiek valamint Csák Máté törekvései keresztezték a királyi elképzeléseket. Komoly veszteséget jelentett András számára, Monoszló Lodomér esztergomi érsek 1298 januárjában bekövetkezett halála, mert az új érsek, Bicskei Gergely nyíltan a pápa és a nápolyi Anjouk mellé állt. A helyzeten kicsit segített az a tény, hogy lázadásokat Nápolyból támogató Anjouk tevékenysége egy időre szünetelt, valamint kedvező fordulat alakult ki a magyar–osztrák kapcsolatokban is.

A pesti országos gyűlés

A Bolognában tanult jogtudós János kalocsai érsek vezetésével, a pesti domonkos kolostorban ült össze az országos gyűlés, amelynek elsődleges célja az volt, hogy cselekvő királyi hatalmat állítson fel az anarchiával szemben. A gyűlést ismét pontokba szedett dekrétum kiadása követte, amelyet III. András második törvénykönyvének szoktak nevezni. Az ülésen sem az esztergomi érsek Bicskei Gergely, sem pedig a főurak nem vettek részt. Itt jogilag megfogalmazták, hogy mit is kell érteni hatalmaskodáson, és jogi úton hogyan kell fellépni ellene. A gyűlés egyúttal kötelezte a királyt a megajánlott reformok végrehajtására. Andrásnak ezután sikerült néhány meghatározó személyt maga mögé állítania és folyamatosan megszilárdította hatalmát.

A hűbéres rendszer kiépítése

A király a rendi reformjavaslatok végrehajtásához szükséges erőt úgy biztosította, hogy megkezdte a nagyhűbéres rendszer kiépítését, tehát a magyar történelemben a rendi és a hűbéri törekvések egyszerre jelentkeztek a 13. század végén.

Az új alapokon álló központi hatalomnak végül sikerült behódolásra kényszeríteni fő ellenfeleit. 1299 első felében Kőszegi Miklós és Kőszegi Henrik, majd 1300-ban Kőszegi Iván és Csák Máté is

hűségét nyilvánította III. András iránt.

Halála volt a válság kezdete

A király 1301. január 14-én hunyt el. Mivel váratlanul halt meg, gyorsan az a hír terjedt el, hogy anyjához hasonlóan megmérgezték. A történészek szerint az a valószínűbb, hogy András halálát egy gyorsan ölő betegség okozhatta. A krónikák szerint a király halála előtti napon, még a margitszigeti apácáknak adományozott, ezért is sokan gyanakodtak mérgezésre. Halála megrendítette az országot, ezzel Magyarországot történelmének egyik legsúlyosabb válságába sodorta. A kutatók nagy része III. Andrást az Árpád-dinasztiából származónak tekintik, és a dinasztia fiúágának kihalását is III. András halálának napjában adják meg.

Egy biztos III. András méltó volt a magyar koronára!

Felhasznált irodalom:

https://erdelyinaplo.ro

Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok, História

https://hu.wikipedia.org

Kristó Gyula: III. András (In.: Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok – fejedelmek és királyok

Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában

Zsoldos Attila: Törvényes uralkodó, vagy szerencsés kalandor (História 2001/1)