Hátrányos helyzetű fertály, ami nagyobb figyelmet érdemelne

Fel nem sorolhatom, milyen testrészeinket és azok kapcsolódásait részesítjük kiemelt figyelemben, amikor higiénéről van szó! Korpás fejbőr, fülzsír, szájszag, szúvas fog, rossz lehelet, a bőrünk minden porcikája, rajta az anyajegytől a szemölcsig minden elváltozás, lábgomba, csontok, ízületek, izmok, erek – vagyis tetőtől talpig mindenünk nyilvánosságot kap már a felvilágosító szándék szerint. Kendőzetlenül beszélünk hüvelygombáról és korai magömlésről a televíziós nyilvánosság előtt, de a hátsó fertály valahogy még mindig szemérmes-szégyenlős terület. Pedig ez is (ideális esetben) minden nap használatos testrészünk, aminek bajai megkeseríthetik életünket.

Miféle bajokról is beszélünk? A nyomásról, amit úgy érzünk, mintha nem fejeztük volna be a műveletet. Vagy a vécépapíron húzódó véres csíkocskáról, mert megnézzük, ugye? Vagy a szúró fájdalomról, ami minden alkalommal végigkaristol odabent, mintha egy szögesdrót próbálna kibújni belőlünk, hiába préseljük összébb a rést, csak-csak utolér: hasítás négy óránál! Vagy a viszketésről, ami annyira kínzó, hogy éjjel felébredünk, amit nem csillapít a zuhanypermet, a frottír törülközős dörzsölés, ad-dig-va-kar-juk-a-míg-bír-juk…

Nyugodjunk meg. Nem vagyunk egyedül. Nem beszélünk ugyan róla, de az emberek 40 százaléka szenved ilyen panaszoktól. Nagyjából minden második embernek vannak végbéltáji gondjai. Kutakodunk az interneten, mert ott nem szégyelljük magunkat, de nem jutunk beljebb (bocsánat…), mert egy tünetnek többféle oka, és egy oknak többféle tünete lehet. A mienk meg még akármi is lehet. Aranyér. Sipoly. Tályog. Rák! Ha elég bátrak vagyunk, felkeressük a háziorvost, és innentől (ha az orvosunk nem elég tapasztalt) elveszhetünk, akár a Bermuda-háromszögben: járjuk a gasztroenterológia, a sebészet, háziorvos köröket, de senki semmit nem talál, mert nem találhat. És még mindig véreset kakilunk.

Ha – hangsúlyozom: ha! – olyan tapasztalt az orvosunk, mint a miénk, kis cetlire felír egy nevet és egy telefonszámot, és bekarikázza, aláhúzza kétszer, hogy: Proktológia. S mivel eleget szenvedtünk már ahhoz, hogy vesztenivalónk ne legyen, telefonálunk.

Dunaújvárosban nincs proktológiai szakrendelés, ám vannak szakorvosok (jobbára sebészek), akiknek van szakvizsgájuk e téren. Ez ugyanis egy külön iparág, mondhatnánk, a dietetikus ellentéteként nem azzal foglalkozik, amit és ahogyan magunkhoz veszünk a szánkon keresztül, hanem ahogyan azok távoznak. Hogy egy széklet milyen, arra annyi szavuk van, ami a virágos nyelvezetű tollforgatót is lenyűgözi, mert körül kell határolni az állagot, a formát, a színt, a szagot, és most megkímélem az olvasót attól, hogy ezeket a beszédes jelzőket felsorolom.

Esetünkben egy székesfehérvári rendelőt kerestünk fel, s kaptunk rövid időn belülre (2 hét) időpontot. Ám addig is, a doktor úr minden nap küldött egy e-mailt, benne rövid, de roppant hasznos videóval, illetve annak szöveges változatával, arról, mi fog történni. Elmondta, hogy nem kell sem éhezni, sem hashajtózni. Elküldte, hogy miket fog kérdezni a vizsgálaton, hogy legyen idő átgondolni a válaszokat. (Ha csípőből nekünk szegezik a kérdést, hogy milyen a székletünk, tudunk kertelés nélkül szabatos választ adni? Nem. Makogunk, izé, ö, hogy is mondjam…) A doktor úr a mindennapi e-mailjével közben szinte a barátunkká vált. Elmagyarázta, mi fog történni a vizsgálat során, milyen eszközöket használ, mit érezhetünk közben. „Mondanám Önnek, hogy legyen laza, mint a Riga-lánc. De úgysem lesz az. Zavarban lesz, de ezen majd segítek.” És valóban segített: diszkréten, empatikusan, mindent elmagyarázott és mindenre megnyugtató választ (meg tablettát és kenőcsöt) adott. Nem akarom zárójelbe tenni, hogy nem véletlenül nyerte el kétszer is az év magánrendelője címet.

A vizsgálat éppen ilyen profi volt. Kellemetlen, de hasznos. Elvégre nem vagyunk hozzászokva, hogy – a doki hasonlatát idézve – a kijáraton menjünk be. Tisztába tettük (jaj, hát csak nem tudunk elszakadni ezektől a szófordulatoktól…), hogy nincs rákunk, és nem aranyér az, amit annak gondoltunk, az csak egy kilógó bőrcsimbók, mint a vénasszonyok nyakán a szemölcs.

A tapasztalat azt mondatja velem, hogy keressük meg a proktológusunkat. Ahogyan van fodrászunk, masszőrünk és pedikűrösünk, és amennyire kényesek vagyunk arra, ki a fogorvosunk és a nőgyógyászunk, úgy ezt a fertályt is övezhetné nagyobb tisztelet. Ha hátul van is, ha nem is látjuk, attól még gyötrő fájdalmakat okoz az elhanyagolása, nagyjából minden második embernek.

Nem érdemes ücsörögni ezen a gondon, és akkor nem lesz gáz.

De ha lenne, és mennem kéne, akkor mennék.

Miért félünk a proktológustól?

Szorongunk, mert az ismeretlentől ösztönösen félünk. Nincs személyes tapasztalatunk arról, hogy mi történik velünk a proktológusnál, miket kell tennünk azért, hogy a lehető legkönnyebben túléljük a végbélvizsgálatot, végbéltükrözést. Viszont rengeteg szörnyűséges dolgot hallottunk. Félünk a szégyentől, hogy olyan testrészünket fogja a proktológus alaposan szemügyre venni, megvizsgálni, amit mi legszívesebben elrejtenénk. Szégyenkezünk, hogy azt fogják mondani, nem vagyunk elég tiszták. Félünk a kiszolgáltatottságtól és a megalázottságtól, hogy szégyenteljes helyzetben úgy fognak bánni velünk a proktológusnál, mint egy húsdarabbal.

Félünk a zavarunktól, mivel nem tudjuk, mit kell válaszolnunk a proktológus feltett kérdéseire, mit kell tennünk a vizsgálat, tükrözés alatt, és félünk, hogy valamit el fogunk felejteni, hibázni, bajt csinálni, és ettől nevetségessé válunk.

Félünk, hogy a végbélvizsgálat, végbéltükrözés rettenetesen fájni fog. A legtöbb történet erről szól. Tanácstalanok vagyunk, mit kell tennünk, hogy a vizsgálat ne fájjon. Félünk a végeredménytől, amit a betegségünkről mondani fognak, a végbélráktól, és attól, hogy biztosan hamar meghalunk.

Ennyi félelemtől, szorongástól könnyen megrettenünk, és azt hisszük, nincs senki valóban hozzáértő, aki kétségeinket tisztába tegye. (Dr. B. P.)