Gimis rockkal kezdődött, progresszív zenével folytatódott, hogy elérje a jazzt

– Mindig olyan, mintha hazajönnék, sőt, olyan, mintha el se mentem volna. Tizenhét évet tanítottam itt úgy, hogy mindvégig Pesten éltem, onnan jártam le. Amikor végeztem a jazztanszakon, akkor egy évig szabadúszó voltam, de kellett egy fix állás. Tudtam, hogy aki engem készített fel itt a zeneiskolában, az elment. Székely Pista bácsi volt az igazgató. Megkérdezte, hogy tudnék-e a bőgő mellett gitárt is tanítani. Így aztán az első évben volt három nagybőgősöm, és tizennégy gitárosom. Kicsit megbillent az egyensúly. Én ugyan gitároztam rockot, meg hasonlókat, de a klasszikus gitár azért más, úgyhogy vennem kellett gitárórákat egy profitól. Az első félévben három leckével voltam a gyerekek előtt, de előadtam a magabiztos gitártanárt. Aztán nyilván beletanultam, és tizenhét év lett belőle, úgyhogy a mai napig is, ha erre járok – most már ritkábban –, akkor olyan otthonos itt minden.

Mindenképpen valamit alkotni szeretnék még a jövőben

Elég szép pályaív a Móricz iskolától a zeneakadémiai oktatásig. Gondolta volna valaha?

– Nem. Imádtam a Móriczot, nagyon jó, válogatott társaság volt. Operába jártunk, nagy bulik voltak, kórusversenyek. A kórus jó összetartó erő volt, ez az, ami ma már nincs nagyon, mindenki a mobilját nyomkodja. Akkor még nem gondoltam volna, hogy ezzel én bármit kezdek. Tizenöt évesen jött a gimi, meg persze a rockzene, a sport. Még vacilláltam, hogy inkább a sportra feküdjek rá, vagy a zenére. Aztán a rockzene megmaradt mindvégig, de egyre inkább az körvonalazódott bennem, hogy a zene lesz az. Persze otthonról azt kaptam, hogy zenéljek csak, de előbb legyen valami tisztességes szakmám, egy diplomám. Úgy gondolták, hogy mellette, ahogy van, aki horgászik vagy bélyeget gyűjt, majd mellette zenélek. Én ezt komolyabban akartam csinálni, de a katonaságot nem tudtam elkerülni. Ott azért volt időm gondolkodni rajta. Közben volt két sikertelen felvételim az ELTE bölcsészkarára, mert a verselemzésnél mindig másként gondoltam, hogy a költő mire gondolhatott. Utólag már nem bánom, hogy nem vettek fel. Már tudtam, hogy zenével kell foglalkoznom, viszont a klasszikus zene hajója ekkorra már elment, ahhoz sokkal többet kellett volna gyakorolnom, és annyira nem is vonzott. Inkább a könnyűzene. Elkezdtem ismerkedni a progresszív vonallal, King Crimson, Yes, Chick Corea és ehhez hasonló fúziós zenékkel. Valaki megkérdezte: Miért nem mész a jazztanszakra? Ott ilyenekkel foglalkoznak. Kiderült, hogy aki bőgőt tanít itt a zeneiskolában, ő a jazztanszakon végzett. Bejöttem hozzá szeptemberben, és közöltem, hogy májusban felvételizni szeretnék jazztanszakra. Bőgőt láttál már, kérdezte, mire én mondtam, hogy soha. Májusig éjjel-nappal gyakoroltam, és az volt a szerencsém, hogy felvettek.

A Zeneakadémia kitűzött cél volt, vagy csak úgy jött?

– Csak úgy jött. Arra tereltek a körülmények. Ha nem klasszikussal akarok foglalkozni, akkor ez volt az egyetlen államilag elismert szak, ez volt a legmagasabb szintű fórum, csak később került egyetemi szintre. Aztán jött egy pillanat, amikor elhívtak tanítani oda. Ennek most már tizenegy éve. Most ennél magasabb szinten nem tanítja ezt senki az országban, úgyhogy mindenképpen büszkeségre ad okot, meg felelősséggel jár .

Ha ilyen erős vonzalma volt a rockzenéhez, hogyhogy nem szippantotta be?

– A suli mellett összejártunk rockozni, de inkább olyan kreatívabb, progresszívebb vonalat játszottunk. Még a jazzt nem is igazán ismertem, csak ismerkedtem vele. A rockzenénél az a fajta klasszikusra hajazó játékmód volt, hogy felépül egy szám, összerakja a zenekar, és onnantól kőbe van vésve. Mert ha a Füst a víz felett-ben máshogy játszanak valamit, akkor kikéred magadnak, úgy akarod hallani, ahogy a lemezen van. Csajkovszkijt is úgy kell játszani, ahogy leírta, nem lehet másként. Ez már nem volt annyira érdekes, munkává vált. A jazz viszont nem ilyen. Ott az előadó nem csak egy interpretátor, hanem alakítja a történetet. A laza szövetet meg kell tartani, vannak periódusok, de mindig bele lehet nyúlni, és mindig függök a körülöttem lévőktől. Azért játszom azt, mert az segíti azt, aki énekel, az engem inspirál, és már mást fogok. Hiába játszom minden este ugyanazt a számot, az mindig másként fog szólni.

A zeneszerzés hogyan kúszott be az életébe?

– Érdekes, hogy ez is a városhoz kötődik! Írogattam rockos számokat régebben, de ami igazából segített benne, az hogy megkeresett Smuk Imre, a Bartókból. Mondta, hogy tízéves az Iskolaszínház, és az Übü királyt mutatják be, és elvállalnám-e, hogy én írom a zenét. Még nem csináltam soha ilyet, de megtetszett a feladat. Szeretem a kihívásokat. Belevetettem magam. Zsarnoki indulóból kellett több tucatot írni. Úgyhogy hallgattam a hitleri indulókat, hogy Oroszországban milyen indulók voltak, próbáltam a fílinget eltalálni. A betétdalokat be kellett tanítani. Jó meló volt, szerettem. Minden színváltáshoz kellett írnom egy húsz másodperces átvezető zenét. Abban nem igazán lehet kibontani. Aztán talán egy év múlva rájöttem, hogy de jó ez a téma, és kidolgoztam. Az első lemez, amit az Ágival (Lakatos Ágnes – szerk.) kiadtunk, tulajdonképpen ezeknek a témáknak a kibontása volt. Az Übü indította el bennem, és azóta már hat, hét lemez van, amit én írtam. Ha időm engedi, akkor komponálok is.

A Kováts Kriszta Kvintettbe hogy került?

– Az összekötő kapocs a szintén dunaújvárosi Lázár Zsigmond. Ő hívott fel, hogy Kriszta egy új zenekart toboroz, kéne egy bőgős. Éppen volt egy kicsit több szabadidőm, és beleugrottam. Csináltunk egy-két lemez­anyagot, és három-négy évet turnéztunk vele. Sokat utaztunk, volt egy amerikai turnénk is. Krisztának a Madách Színházban volt műsora. Nyáry Krisztián kötetből ő olvasott fel, és ahhoz voltak zenék. Valahol az irodalom, a színjátszás határán táncosokkal, vetített látvánnyal. Érdekes szimbiózisa volt a művészeti ágaknak.

Eléggé sokfelé tanított már a világban. A magyar zenei képzés hol helyezkedik el?

– Szerintem nagyon jó helyen. Legutóbb Olaszországban volt alkalmam felmérni. Szicíliában, Rovigóban egy egyetemi jazztanszéken. Ott nem érik el azt a színvonalat, ami nálunk van. Az itteni jazztanszakon a tanárok első generációja kezd kiöregedni, rengeteg hatvan pluszos tanár van. Az idegen nyelv sem a legjobb, talán, ha négyen vagyunk, akik képesek külföldön tanítani. A feltörekvő fiatalokkal talán egy kicsit jobban be tudnánk kapcsolódni a nemzetközi véráramba. Mi Ágival próbálunk menni, kint tanítani. Ennek meg is van a hozadéka, mert amikor kint vagyunk, a következő évben rendszerint jönnek erasmusos tanárok hozzánk. Tavaly Tallinban voltunk, és most van két tallini növendék, aki idejön egy évre, fél évre, mert itt akar tanulni.

Van még célja?

– Jó zenéket csinálni. Tanítani még szeretnék, örülnék, ha minél több ember jönne, és minél több helyre szeretnék eljutni tanítani. Most egy új formáció készül új lemezzel. Ezt akarjuk, szinte a magunk kedvére minél jobbra megcsinálni. Mindenképpen valamit alkotni szeretnék még.