Eredetileg huszonnégy náci vezető került volna a bíróságra

A per előkészítésében az egyik legnehezebb feladat a megfelelő város kijelölése volt. A szovjetek Berlinben szerették volna megrendezni, az amerikaiak és a britek pedig Münchent vagy Nürnberget javasolták, az amerikaiak szorgalmazták azt, hogy a pert az amerikai zónában tartsák meg. Végül az döntött, hogy Nürnberget szimbolikus jelentőségű városnak tartották, mert erősen kötődött a Harmadik Birodalomhoz. Hitler egyik kedvenc városa volt, itt rendezték meg a nagy náci parádékat, és itt fogadták el a hírhedt faji alapú törvényeket is.

Az embereket leginkább a Szovjetunió nürnbergi szerepvállalása osztotta meg, hiszen a szovjetek a Molotov–Ribbentrop paktum megkötése után részt vettek Lengyelország lerohanásában, majd háborút indítottak Finnország ellen, és 1940-ben a balti államokat is megszállták. Az vitathatatlan volt, hogy a Szovjetunió hozta a legnagyobb emberi és anyagi áldozatot a fasizmus ellen vívott harcban.

A per technikai szempontból is több újítást hozott. A tárgyalóteremben számos nemzet képviselői gyűltek össze, megoldást kellett találni arra, hogy a jelenlévők anélkül is megértsék egymást, hogy a szövegeket több nyelven is megismételnék. Ekkor vezették be az úgynevezett szinkrontolmácsolás módszerét, ami leegyszerűsítette a tárgyalás folyamatát.

Eredetileg 24 fő, a náci Németország vezetői kerültek volna a vádlottak padjára, de ez a szám különböző okok végett kevesebb lett.

Az 1946. október 1-jén véget ért perben 12 vádlottat kötél általi halálra, hetet letöltendő börtönbüntetésre ítéltek, még hármat felmentettek. A tíz halálos ítéletet október 16-án hajtották végre, Martin Bormannt, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt pártkancelláriájának vezetőjét, birodalmi minisztert, távollétében ítélték halálra. Hermann Göring birodalmi marsall, a német légierő parancsnoka, a Harmadik Birodalom második embere, pedig október 15-én öngyilkos lett.

A háborús bűnösök felelősségre vonása

A szövetséges hatalmak (Szovjetunió, USA és Nagy- Britannia) még a háború alatt elhatározták a német szervezetek és személyek megbüntetését, de mivel nem léteztek történelmi minták olyan nemzetközi bírósági eljárásra, amelyet agresszorokkal, háborús bűnösökkel és az emberiség elleni bűnözőkkel szemben folytattak volna le, konkrét egyezség csak később született.

A Szovjetunió már a háború első éveitől kezdve szorgalmazta a háborús bűnösök megbüntetését, még a nyugati hatalmaknak voltak aggályai ezzel kapcsolatban. Érveik között az is szerepelt, hogy egy esetleges tárgyalás során a vádlottaknak esélyük lenne a védekezésre, amit a győztesek nem szívesen láttak volna.

A háborús borzalmak azonban felerősítették azoknak a hangját, akik bírósági tárgyalás nélkül egyszerűen kivégezték volna a német háborús bűnösöket. Ezen a véleményen volt Winston Churchill brit miniszterelnök is, aki még 1945 februárjában a jaltai konferencián is azt erőltette, hogy aki rajta van a háborús bűnöket elkövetettek listáján, azt azonosítás után egyszerűen agyon kell lőni.

A Szovjetunió viszont ragaszkodott a bírósági tárgyaláshoz. Végül is az amerikaiak döntötték el a kérdést, támogatták a moszkvai elképzelést, így sor került a világtörténelem első nemzetközi perére, ahol háborús bűnösöket állítottak a vádlottak padjára.

Egyedülálló per a világtörténelemben

A pert számos bírálat érte, sokan azt kifogásolták, hogy csak a vesztes fél háborús bűnöseit marasztalták el. A győztesek hitelességét, a Japán elleni atomtámadások és német polgári lakosságot ért pusztító szövetséges légicsapásokat is megkérdőjelezték.

A nürnbergi per viszont egyedülálló volt az addigi világtörténelemben. Tanulságul szolgál ma is bárkinek, hogy bármilyen pozíciót is tölt be valaki, az emberiség elleni bűnei nem maradnak büntetlenül. Előbb vagy utóbb lesújt rá a törvény keze és bűnhődni fog tetteiért.

A vádlottak listáját Adolf Hitler vezette, de ő öngyilkos lett, akárcsak Heinrich Himm­ler, az SS és Gestapo vezetője és Joseph Goebbels propagandaminiszter is. Hermann Göringet viszonylag könnyen elfogták, Rudolf Hess, Hitler helyettese pedig még 1941-ben brit fogságba került, így Nürnbergbe szállították őket. Letartóztatták többek között a volt német külügyminisztert, Joachim von Ribbentropot is, továbbá Wilhelm Keitel és Alfred Jodl tábornokokat, Ernst Kaltenbrunner magas rangú SS-tisztet, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetőjét, Alfred Rosenberget, a náci fajelmélet főideológusát, valamint Karl Dönitz admirálist, a második világháború idején a német haditengerészet főparancsnokát és Adolf Hitler öngyilkosságát követően a Német Birodalom elnökét is. Önként adta meg magát Hans Frank német politikus és ügyvéd, aki a második világháború alatt a megszállt lengyel területek főkormányzója volt.

Dr. Wilhelm Frick 1933 és 1943 közötti birodalmi belügyminisztert, majd 1943 és 1945 között a Cseh–Morva Protektorátus volt kormányzóját az amerikaiak fogták el.

A börtön

A Nemzetközi Katonai Törvényszék úgy állította össze a vádlottak listáját, hogy abban a náci rezsim minden felelős tényezője, a politikusok, a katonák, a gazdasági és pénzügyi szakemberek és a pártpropagandisták is felelősségrevonás alá kerüljenek.

A nürnbergi börtön egy több­emeletes épületből állt és az Igazságügyi Palota mögött helyezkedett el. A körülbelül 3 × 4 méteres cellák az egész épületet behálózták. A zárkákat puritán módon rendezték be. Egy priccs, egy szék, valamint egy kis asztal alkotta a bútorzatot, amelyek lábait a padlóhoz erősítették. A foglyokat reggel nyolc órakor keltették, és miután kitakaríttatták velük zárkáikat, egyesével kísérték át őket az Igazságügyi Palotába. Ezt az utat egy föld alatt kialakított folyosón tették meg. A tárgyalásokat általában kilenc órakor kezdték meg, majd egy ebédszünet után folytatták. A napi tárgyalás után, szintén egyesével visszakísérték a foglyokat a börtönépületbe, ahol dolgozhattak saját védelmükön. Este kilenckor utasították a foglyokat a lefekvésre. Az alvást oly módon szabályozták, hogy háton kellett feküdniük, arccal az ajtó felé és kezüket a takaró felett kellett tartaniuk. Napi egy tisztálkodás volt számukra engedélyezett.

A vádirat

A vádirat a következő bűncselekményeket tartalmazta. Emberiség és a béke elleni bűncselekmények, valamint háborús bűncselekmények elkövetése volt a vád a vádlottakkal szemben. 1945. november 20-án kezdődő nürnbergi perben az ítélethirdetésig 236 tanút hallgattak meg, negyedmillió írásbeli tanúvallomást használtak fel és egy tizenötezer oldalas jegyzőkönyvet készítettek.

A bíróság elnöke Lord Geoffrey Lawrence volt, a fővádlók pedig Roman Andrejevics Rogyenko (Szovjetunió), Hartley Showcross (Nagy-Britannia), Robert H. Jackson (USA) és Francois de Menton (Franciaország) voltak, mellettük még négyen dolgoztak bíróként.

Az ítélet

Az ítéletek előkészítésében, vitájában mind a nyolc, a végső döntések meghozatalában azonban már csak a négy főbíró vett részt. A döntések többségét viszonylag gyorsan és egyetértésben hozták meg. A francia bíró, Donnedieu de Vabres hozta a legenyhébb ítéleteket, a szovjet bíró, Iona Nyikitcsenko viszont minden vádlottra halálos ítéletet kért és külön beadványban kérte a felmentésre javasolt vádlottak vétkességének megállapítását.

Az ítéletek megvitatása során a britek, a franciák és a szovjetek nem vettek igénybe külső tanácsadókat, az amerikaiak viszont igen, több tekintélyes hazai jogtudóssal is konzultáltak.

A halálos ítéleteket október 16-án éjfél körül hajtották végre

19 vádlottat bűnösnek mondtak ki, 12-en halál-, míg 7-en börtönbüntetést kaptak.

Hermann Göring birodalmi marsallt, Joachim von Ribbentrop külügyminisztert és Wilhelm Keitelt mind a négy, Alfred Jodlt, a Wehrmacht vezérkari főnökét az első, második és harmadik, Wilhelm Fricket a második, harmadik és negyedik, Ernst Kaltenbrunnert, Alfred Rosenberget, Hans Frankot, Fritz Sauckelt, a náci kényszermunkaprogram felelősét és Ar­thur Seyß-Inquartot, Ausztria majd Hollandia kormányzóját a harmadik és negyedik, Julius Streichert antiszemita publicistát a negyedik vádpont alapján ítélték kötél általi halálra.

Rudolf Hess életfogytiglani börtönbüntetést kapott, akárcsak Walter Funk, a Reichsbank vezetője és Erich Raeder tengernagy.

Albert Speer, Hitler főépítésze, későbbi fegyverkezési miniszter és Baldur von Schi­rach, a Hitlerjugend vezetője megúszta kevesebbel, húsz évre ítéltették őket. 15 év börtönbüntetést kapott Konstantin von Neurath, a Cseh–Morva Protektorátus vezetője, még Karl Dönitz tengernagy tíz évet, a többi vádlottat a szovjetek tiltakozása ellenére felmentették.

Az ítéleteket 1946. október elsején hirdették ki, a vádlottak, miután közölték velük ítéletüket, visszatértek a zárkáikba.

Az ítélet végrehajtása

A halálos ítéleteket október 16-án éjfél körül hajtották végre. Az akasztást a Texas állambeli John C. Woods tiszthelyettes végezte, aki addig már több mint 300 embert akasztott fel. Az akasztást három 2,5 × 2,5 méteres emelvényen hajtották végre a börtön tornatermében, ahol előző este még az őrök megtartották szokásos kosárlabda- mérkőzésüket. Hermann Göring egy becsempészett ciánkapszulával egy nappal korábban öngyilkos lett, így őt nem végezhették ki. Hajnali 3 órára a kivégzések befejeződtek. A holttesteket elhamvasztották, majd hamvaikat egy folyóba szórták.

Felhasznált irodalom:

Arkagyij Poltorak: Nürnbergi epilógus.

David Irving: Nürnberg: Az utolsó csata.

https://hu.wikipedia.org

Takács Péter. Nehéz jogi esetek – Jogelmélet és jogászi érvelés.

Peter Przybylsky: Akasztófa és amnesztia.

Matthias Uhl, Henrik Eberle. A Hitler-dosszié.