Duna menti táncosok szerveztek hagyományőrző táncostábort

Madocsa – Az idén Madocsa adott otthont a táncosok hagyományőrző nyári táborának, amelyre Mezőfalváról, Adonyból, Hartáról, Beloianniszból, Szalkszentmártonból és természetesen a házigazdák részéről Madocsáról érkeztek táncosok, táncos családok. A nemes társaság leghangsúlyosabb közös pontja, hogy mindegyik csapat tagjai egykor Wünsch László tanítványai voltak. Bár az idő azóta előrébb haladt, a táncosok a mai napig ápolják az 1972-ben megkezdett hagyományt. Július 23-án, pénteken Madocsán jártunk a gálafellépés napján.

Az első találkozás és ölelkezés hol is lehetett volna, mint az adonyi sátornál, ahol fiatalok és idősek a mestert, Wünsch Lászlót és feleségét, Tomcsányi Éva nénit vették körül óriási szeretettel. A gálára való készülődés közepette az idős házaspár csillogó és aggódó szemekkel figyelte régi tanítványait, hogy most is rendben van-e minden a hajakkal a fellépésre. Mert a szeretet, az odafigyelés soha nem múlik el, mondta Laci bácsi kérdésünkre.

– Húsz évig tartottam én a táborokat. A helvéciai volt az utolsó. Sajnos ezután 14 évig szünetelt a tábor. A hosszú ideig tartó szünet azonban hatalmas igényt generált a régi táncosaim között. Próbálkoztak erre-arra, különböző helyszíneken, de nem igazán jött össze. Végül megkerestek: Laci bácsi tessék már összehívni a csapatokat, mert a mi szavunkra nem annyira jönnek! Így alakult ki aztán az első Wünsch Nosztalgia Tánctábor, ami immáron a tizenharmadik. Amikor idejövök a táborba, úgy érzem, mindenki egy kicsit a saját gyerekem is – folytatta az emlékezést Wünsch László. – A cél az volt, hogy a tánc és egymás szeretetét átadhassam. Talán nem hiába dolgoztunk együtt oly sok éven keresztül. Meg­győződésünk a feleségemmel együtt, hogy az emberiség nem létezne tánc nélkül – mondta az idős mester.

Éva nénit arról kérdeztük, mennyire lehetett rugalmasan kezelni férje fiatalok közötti népszerűségét?

– Az az igazság, hogy én nagyon örülök, amikor látom, milyen nagy szeretettel veszik körül Lacit. Bárhova megyünk, üzletbe, az utcán, vagy akár hivatalos helyen, mindig szembejön egy-egy tanítvány. Jaj, Laci bácsi, itt a mester és a nyakába borulnak még a legfiatalabb rajongók is! Tehát rendkívül jólesik nekem, hogy ennyire szeretik, és ő is őket. Jó, azért azt fenntartom magamnak, hogy engem szeressen legjobban – nevette el magát a kérdésünkre adott válasz zárásában Éva néni.

Mert a szeretet, az odafigyelés soha nem múlik el, mondta Laci bácsi

Az adonyi sátor után a mezőfalvi csoport felé vezetett az út. Itt is nagy igyekezettel rendezték a frizurákat, öltözékeket a gála számaihoz. Mellette természetesen óriási örömmel fogadták a betérő vendéget, különösen, ha az illető maga is közéjük tartozó egykori táncos volt (a szerző). Ételben, italban bőséges kínálás után arról beszélgettünk a legidősebb tagokkal, valamikori alapítókkal, milyen volt az élet az első táborban?

Marosi István: – Ég és föld a különbség, ami az időnek és az azóta végbement fejlődésnek köszönhető. Azért nagyon szép emlék az első tábor. Teljesen más volt a feelingje az egésznek. Nem volt angol WC, fürdő stb. Volt egy Duna-part, és az megoldott mindent. Laci bácsi a Wartburgjával hozta a vizet, és mindenki kapott egy ceglédi kannával, abból kellett főzni, és senkinek nem volt semmi baja!

– Miként hűtöttétek az élelmiszert?

– A hús, meg a szódavíz el volt ásva gödörbe. A Dunából hordtuk rá a vizet. Ez volt a hűtőnk. Világítás sem létezett, de ettől még nagyon jól éreztük magunkat.

– A társas kapcsolatok hogyan alakultak?

– Szerencsére nagyon sok itt a vegyes házasság, ami nagyban hozzájárult a közösség kialakulásához, a hagyományaink továbbéltetéséhez. A kapcsolatokról pedig szép emlékek maradtak, hiszen táborban azért esténként mocorogtak a sátrak, és nem a szél fútta őket... Maradjunk ennyiben – idézte fel a régi szép emlékeket pajkos szemcsillogással Marosi István.

– Az is előfordult, hogy egy sátorban aludt mindenki – tette hozzá Galambos Virág. Egy nagy vihar miatt beáztak a kicsi sátrak, így valamit kezdeni kellett a helyzettel. Volt, hogy fa dőlt rá. Ekkor mindenki fogott egy sátorrudat, úgy vészeltük át az éjszakát. Csurom vizesek lettünk. Mondták, vagy hazamegyünk, vagy szerzünk száraz ruhát. Jutkával mi hazamentünk, a faluban összeszedtük a száraz holmikat, azt visszaindultunk folytatni a tábort – emlékezett az izgalmas történetre Virág.

Folytathatnánk a sztorizást bármelyik sátorban, hiszen mindegyik csapatból generációk nőttek fel a táborozós idők alatt. Most viszont hátravan még a gálaműsora, ahol egymás után léptek színpadra az együttesek. Mondani sem kell, kitűnő hangulatban, egymást óriási tapssal köszöntve ünnepelték a néptáncos múltjukat és talán jövőjüket is, mivel számosan családdal, utódokkal vettek részt a táborozásban.

Az előadás végén Suplicz Mihály, a házigazda madocsai együttes vezetője így értékelte a tábort:

– Fantasztikus hangulat, csodálatos társaság és elképesztően jó emberekkel vagyunk körülvéve. Mint házigazdák, arra törekedtünk, hogy mindenki a lehető legjobban érezze magát. A mai gála igazolta ennek a rendezvénynek a nagyszerűségét.

– Generációkat köt össze a tánc és ez a tábor is. Meddig lehet táncolni?

– Amíg a szív hajt és a láb enged. Megéltük a csodák csodáját, hiszen volt olyan ember itt, aki tegnap még nem tudott megmoccanni, ma meg már ott állt a színpadon, és erőn felül teljesítve táncolt. Én azt mondom, a tánc egy olyan „métely”, ami, ha megfertőzi az embert, akkor nincs visszaút, életünk végéig elkísér – foglalta össze táborzáró benyomásait Suplicz Mihály tánc­oktató, aki pont 13 éve vezeti a madocsai együttest.