Bába Mihály hatvanöt éves, és újra mindent így csinálna

– Világéletemben nagyon fontos volt az életemben a sport. 1969-ben kezdtem el birkózni a Dunaújvárosi Kohászban, egészen 1981-ig. Nem voltam annyira rossz, utánpótlásszinten több érmet is szereztem a nagy hazai versenyeken, a felnőttek között helyezéseket.

– A gyúrói szakmában viszont kimondottan kiváló lett. Hogyan került kapcsolatba a masszőrködéssel, hiszen régen nem volt annyira népszerű ez a szakma, mint manapság.

– Véletlen volt. Székesfehérváron a Szondiban voltam katona, és ott a tiszteknek kerestek egy gyúrót, rám esett a választás, elvégeztem egy gyors­talpalót, így kezdődött. Azután persze folyamatosan képeztem magam, a sportkórházban elvégeztem a sportmasszőri képzést is. A leszerelésem után főállásban dolgoztam a vasműben mint gépszerelő lakatos és mechanikai mérlegjavító. Emellett még birkóztam, és az NB II-es Dunaújvárosi Építők labdarúgóinál gyúróskodtam. 1983-ban megszűnt az Építők, ekkor kerültem a Kohász birkózóihoz, majd néhány év múlva megkeresett Kercsó Árpád, és akkor a hokisokat is én gyúrtam, de még mindig mellékállásban.

– Hogyan került kapcsolatba a női kézilabdázókkal, ahol most már közel négy évtizede dolgozik?

– 1984-ben megkeresett Kajcsa András, a női csapat akkori edzője, és Nikolényi Ferenc technikai vezető, hogy segítsek nekik, nincs gyúrójuk, és utaznak egy tornára az NDK-ba. Hazafelé azután megfűztek, vállaljam el a női csapatot, ekkor még mindig másodállásban gyúróskodtam.

– Hogyan lett ebből végül is főállás?

– Egyre több volt az elfoglaltságom a Dunaújvárosi Kohásznál, és egyre több kikérőt vittem be a munkahelyemre a klubtól, mert szükség volt a munkámra. Egyszer azután a főnököm behívatott, és csak annyit mondott: „Mihály, ne rontsa itt a levegőt tovább!” Így lettem 1986-tól a Kohász főállású gyúrója.

– Mára nagyon átalakult Dunaújváros sportélete, önnek is már csak a női kézilabdacsapat maradt. Kicsit talán intim a kérdés, de hogyan tud együttműködni egy férfi gyúró egy hölgy társasággal?

– Soha nem volt ebből semmiféle probléma. Vannak szabályok, amiket be kell tartani. A lányok részéről nagy bizalom kell irántam, és ezzel én soha sem éltem vissza. Valószínű, hogy ezért vagyok harminchat éve a csapat masszőre. Ha kilépek az öltözőből, minden el van felejtve.

– Ez a közel négy évtized hatalmas idő. Rengeteg élményt szerezhetett ennyi idő alatt. Tudom, nehéz bármit is kiemelni, de mégis miket tart a legjelentősebb pontoknak, amit a mindenkori női csapattal átélt?

– Az első nagy sikernek azt tartom, amikor hatodikak lettünk az NB I-ben, ez akkor bravúrnak számított. Majd jött a Laurencz László fémjelezte időszak, a kilencvenes évek közepén, amikor megnyertük a Kupagyőztesek Európa Kupáját, viszont a magyar bajnokságban csak negyedikek lettünk. Következett nyolc év, ami sikerre sikert hozott. Volt, hogy pontveszteség nélkül megnyertük a bajnokságot, nyertünk EHF-Kupán, Bajnokok Ligáját, Szuperkupát. Persze, nem maradtak el a magyar bajnoki címek és a Magyar Kupa győzelmek sem. Ha jól emlékszem, volt két olyan év, amikor hat nagy sikerünk volt. Azután ahogy lenni szokott, egyszer fent, egyszer lent, jött egy rossz időszak, amikor a Dunaferr vállalat a négyéves szerződésünket egyik pillanatról a másikra egyoldalúan felmondta. Az az időszak lelkileg és anyagilag is komoly nyomot hagyott bennem. Én tizenegy hónapig nem kaptam fizetést, de szerencsére sikerült ezen az időszakon is túllenni. Ekkor csak annyi vágyam volt, hogy egyszer legyen még egy olyan csapatunk, amely az NB I-es bajnokságban dobogóközelben végez majd. Szerencsére sikerült, hiszen a 2010-es években többször is negyedikek lettünk úgy, hogy esélyünk volt a bronzérem megszerzésére is. Arról nem is beszélve, hogy 2016-ban teljesen esélytelenül ismét megnyertük az EHF Kupát.

– Harminchat év, megannyi mérkőzés, megannyi siker, csalódás, megannyi remek játékos. Hogyan összegezné gyúrói pályafutását?

– Buta voltam, hogy semmilyen statisztikát nem vezettem. Annyit tudok, hogy ez alatt a harminchat év alatt két mérkőzésen nem voltam ott, amikor a fiam ballagott, és amikor volt a családban egy haláleset. Ezerötszáz tétmeccsen biztos, hogy ott voltam a csapat mellett. Amit pontosan tudok, hat évig dolgoztam a magyar válogatottnál, száztizennyolc mérkőzésen segítettem a munkájukat.

– Ha csak az ön által említett ezerötszáz találkozóról beszélünk, már az sem semmi, hiszen az is rengeteg utazással, távolléttel jár, és akkor még nem említettük az edzőtáborokat. Hogyan viselte el a család, leginkább a felesége a munkáját?

– A feleségem eleinte duzzogott, legfőképpen azért, mert egy női csapat mellett vállaltam feladatot. De egy idő után megnyugodott, és utána végig támogatott. Egy fiam, egy lányom és három unokám van. A sportszeretet rájuk is átragadt, ami valószínű annak is köszönhető, hogy engem mindig a sport körül láthattak.

– Meddig még...?

– Egy éve nyugdíjas vagyok. Amíg bírom mentálisan és fizikailag, és szükség van a munkámra, addig csinálni fogom.

– Önnek van egy hobbija, az úszás. Nincs olyan reggel, hogy ne lehetne megtalálni a Fabó Éva Sportuszodában...

– 1992 óta minden reggel, attól függ mennyi az időm, két és négyezer méter között úszom. Most a karanténos időszakban bajban is voltam, azonban hamar találtam magamnak egy másik elfoglaltságot. Hetente háromszor ötven kilométert bringáztam. Vigyázok magamra, mert a sportélet, legalábbis az a része, amit én csinálok, nagy stresszel jár.

Beszélgetésünk végén „Bábamisi” mindenképpen szerette volna megjegyezni, hogy rengeteget kapott a női kézilabdától, a csapattól, büszke arra, hogy ennyi ideig velük dolgozhatott, dolgozhat. Az külön örömmel tölti el, hogy hat évig tevékenykedhetett a magyar válogatott mellett, négy szövetségi kapitánnyal, Kiss Szilárddal, Hajdu Jánossal, Imre Vilmossal és Németh Andrással. Öt világversenyen vett részt, két világbajnokságon, három Európa-bajnokságon, amelyeken érmeket is kapott. Azért egy kis hiányérzete van, mégpedig az, hogy olimpiára nem tudott kijutni, pedig volt olyan, amelyik előtt az egész felkészülést ő csinálta végig a válogatottal, végül a kapitány a gyúrói poszton más mellett tette le a voksát.

De összességében nincs benne semmilyen keserűség, sőt, kimondottan boldog, és elégedett, hogy a sors ezt adta neki. Ahogy búcsúzóként fogalmazott: „semmit sem csinálnék másképp.”