A kemény fellépések dacára is ezrek tüntettek a háború ellen

Az eset érdekessége, hogy a demonstrálókat levélben üdvözölte Pham Văn Đô`ng, a Vietnámi Demokratikus Köztársaság miniszterelnöke is. Ez volt az első alkalom, hogy a kommunista Észak-Vietnám nyilvánosan reagált egy amerikai háborúellenes megmozdulásra. Az ellenséges ország kormányfőjének levelére dühösen reagált az akkori amerikai kormányzat.

A fővárosi tiltakozás előtt egy hónappal heves zavargásokra került sor Chicagóban, amikor a vietnámi háború ellen tüntető fiatalok egy radikális csoportja felrobbantotta az Egyesült Államok egyetlen, rendőrnek emléket állító emlékművét. A tüntetők egy 300 fős csoportja azután botokkal és kövekkel felszerelkezve törni-zúzni kezdett az utcán, majd összecsapott a kivezényelt rendőrökkel. A zavargások során hat tüntetőt lelőttek, és több mint 70-et pedig letartóztattak. Az Egyesült Államokban a rendfenntartó erők kemény fellépése ellenére folyamatosan zajlottak az egyre növekvő létszámú háborúellenes utcai tiltakozások. Az amerikai vezetés már 1968-ban eldöntötte, hogy kivonul a háborús övezetből, de mindezt a lehető legkisebb presztízsveszteséggel szerette volna elérni. Hivatalba lépése után Richard Nixon elnök, az amerikai csapatok Vietnámból történő fokozatos és lassú kivonulását határozta el.

A vietnámi háború kezdete

Tágabb értelemben a vietnámi háború még 1954-ben elkezdődött, a harc akkor a franciák ellen robbant ki, szűkebb értelemben pedig az amerikai katonai beavatkozást lehet érteni, amely 1965-ben kezdődött és 1973-ig tartott. Az indokínai háború alapvetően a francia gyarmati hadsereg 1954-es vereségével kezdődött, amikor is az ideiglenesen kettéosztott Vietnám újraegyesítését célozták meg, immár a nagyhatalmak beavatkozásával. A Kínai Népköztársaság és a Szovjetunió a kommunista Észak-Vietnámot támogatta, még az időközben beavatkozó Amerikai Egyesült Államok Dél-Vietnámot. Az amerikaiak a délnek utalt segélyekért cserébe politikai reformok végrehajtását követelték.

A konfliktust még az is tetézte, hogy Peking és Moszkva a délkelet-ázsiai befolyásért egymással is versengett. A Koreában történt kudarcok azt okozták, hogy az USA katonailag lépett fel Vietnámban, mert meg szerette volna őrizni presztízsét. A szárazföldi hadműveletek kezdetben Dél-Vietnámban, továbbá Kambodzsa és Laosz határ menti területein folytak. Az amerikai katonai tanácsadók által kiképzett dél-vietnámi hadsereg csapatai megpróbálták felszámolni az esőerdőkben és a kiterjedt föld alatti alagútrendszerekben bujkáló gerillák állásait.

Eszkalálódtak a harcok

A kommunista gerillák száma azonban folyamatosan nőtt, így az amerikaiak úgy döntöttek, hogy harcoló katonai egységeket is küldenek a térségbe. A gerillákat segítették az északi hadsereg katonái is, akik többször megpróbálták ellenőrzésük alá vonni a déli országrészt is. Az USA légicsapásokkal válaszolt, a teljes észak-vietnámi ipart lerombolták, de a szovjet és kínai gazdasági és katonai támogatás miatt azonban ez nem rengette meg komolyabban az országot. Az amerikai katonákat megviselte a szárazföldi harc, mert nem szoktak hozzá a gerillák elleni küzdelemhez, amelyek zöme az ázsiai ország dzsungeleiben folyt, továbbá a kommunista lázadók erős támogatói rétegre leltek a szegény vietnámi parasztság körében. Sikeresen beolvadtak a civilek közé, az amerikaiak pedig nem voltak képesek megkülönböztetni a polgári lakosságot a vietnámi ellenállóktól. Az észak-vietnámi hadsereg is többnyire gerillatámadásokat alkalmazott, így támogatva déli szövetségeseit.

Kihasználták országuk természeti adottságait, így a sűrű őserdőket, hegyeket, sziklabarlangokat és sebes sodrású folyóikat használták fel természetes fedezékekként. Az amerikaiak a kor legmodernebb fegyvereit vetették be, de alábecsülték az ellenfél harciasságát és kitartását. Helyzetüket rontotta a hatalmas hőség és helyi betegségek megjelenése, így nem csoda, hogy az amerikai harci morál egyre csak romlott. A vietnámi oldalon nagyon sok harci veterán is küzdött, ők harci tapasztalataikat még a második világháborúban a japánok elleni felszabadító harcokban szerezték, katonai tudásuk nagy segítséget jelentettek a franciák, majd később az amerikaiak elleni harcban. Az amerikai hadsereg a háború első éveiben még kisebb elitegységeket, köztük a híres zöldsapkásokat küldte Vietnámba, hogy képezzék ki a dél-vietnámi katonákat. Később Kennedy elnöksége idején egyre nagyobb számban vittek harcoló alakulatokat Délkelet-Ázsiába, ők viszont nem az elitegységekhez tartozó katonák, hanem sorköteles újoncok voltak, akik közül egyre többet vezényeltek az indokínai országba. Szolgálati idejük mindössze egy évre szólt, azt követően pedig új katonákkal cserélték fel őket, ennélfogva a vietnámi fronton egymást követték a tapasztalatla­nabbnál tapasztalatlanabb amerikai újoncok.

USA egyre jobban elmerült a háborús ingoványban

Miután Kennedy elnök 1963 novemberében merénylet áldozata lett, utódja, Lyndon Baines Johnson folytatta a vietnámi háborút, és több tízezer amerikai katonát küldött a térségbe. Az amerikaiak mellett ausztrál egységek is harcoltak, a vietnámi háború során körülbelül 60 ezer ausztrál katona teljesített ott szolgálatot. 1965-ben már körülbelül 185 ezer, még egy évvel később már 425 300 amerikai katona állomásozott Vietnámban. 1968 végére ez a szám elérte az 536 ezer főt, sőt 1969 áprilisában a Vietnámban tartózkodó amerikai csapatok létszáma már elérte az 543 400 főt, amely a legnagyobb volt az egész háború során.

Az Amerikai Egyesült Államokban egyre nőtt a háborút ellenzők tábora, a vietnámi háború elleni tüntetések mindennapossá váltak. Az időközben folyamatosan fejlődő híradások szintje lehetővé tette, hogy az amerikai társadalom szinte élőben követhesse a vietnámi borzalmakat, ez is csak fokozta a háború elleni közhangulatot. Számos közismert egyéniség, mint Martin Luther King is, felemelte szavát a háború ellen, Muhammad Ali pedig vallási meggyőződése végett megtagadta a katonai szolgálatot Vietnámban, ezért visszavonták ökölvívói engedélyét és 5 év börtönbüntetésre ítélték.

Az észak-vietnámi kommunista rezsim élén Ho Si Minh-nyel arra törekedett, hogy legalább addig kitartsanak, amíg az elhúzódó háborút az amerikai társadalom is megelégeli, azt remélték, hogy a lakosság nyomására a Fehér Ház majd beszünteti a harcot.

Tervük bevált, az amerikai kormány a hazai közvélemény nyomására fokozatosan elkezdte haderejének kivonását Vietnámból.

A háború befejezése

1969 végére 65 ezer fővel csökkent a Vietnámban állomásozó amerikai haderő létszáma. 1972. március 30-án az észak-vietnámi hadsereg 120 ezer katonája és több ezer déli gerilla összehangolt offenzívát indított három hullámban. Az első Dél-Vietnám északi tartományait foglalta el, a második az ország középső hegyvidékén át a tengerpart irányába tört előre, még a harmadik pedig a Saigontól északra fekvő területeket célozta meg. Ekkor már mindössze 70 ezer amerikai katona állomásozott Vietnámban, a déli hadsereg katonái pedig demoralizálódtak. 1972. november 11-én az amerikai hadsereg kivonult a Long Binh bázisáról, és ezzel véget ért az amerikai részvétel a vietnámi háborúban.

A vietnámi háborúban a becslések szerint 3 millió ember veszítette életét

Párizsban, 1973. január 27-én aláírták a békeszerződést, majd azt követően az Amerikai Egyesült Államok végleg kivonult Vietnámból. Az északiak a párizsi békeszerződésben vállalt kötelezettségeiket megszegve, gyorsan lerohanták a déli országrészt, elfoglalták annak fővárosát, Saigont, majd a két országrész 1976-ban Vietnámi Szocialista Köztársaság néven hivatalosan is egyesült.

A vietnámi háborúban egyes becslések szerint 3 millió ember is életét veszítette, de erről pontos adatok máig nincsenek. Az amerikaiaknak több mint 58 ezer katonája esett el.

A háború emléke hosszú időn át jelen volt az amerikai társadalomban, amelyet nagyon nehezen tudtak feldolgozni. Amerika a háborúval kapcsolatos közvetlen költségeit a szakértők 140 és 180 milliárd dollár közé teszik. A vietnámi háború következménye volt még, hogy az USA-ban 1973-ban eltörölték a sorkötelezettséget. Washington a vietnámi háborút nem tudta megnyerni, de egyik célját mégis sikerült elérnie, ugyanis Malajziában és Indonéziában nem történt meg a kommunista hatalomátvétel.

Felhasznált irodalom

Vo Nguyen Giap: A népi háborúról, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1976.

Győri Sándor, Szarvas Péter: Harcok és győzelem Vietnámban, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977.

Harminc éve ért véget a vietnámi háború. Múlt-kor/Panoráma, 2005. április 29.

Snoj Péter: Tények és legendák a vietnámi háborúról Honvédelem.hu, 2015. július 26.

Dömötör, Géza: Engedd, hogy béke legyen!. Origo.hu, 2008. január 24.

Szegő, Iván Miklós: 50 éve ért véget a Dien Bien Phu-i csata, 2004. május 7.

Feith László: A legyőzhetetlenség mítoszának vége, Magyar Honvéd, 2005/18. szám.