A főváros ostroma a világháború egyik legvéresebb harca volt

Az első szovjet páncélos 1944. november 3-án jelent meg Budapest határában. A várost november végén erőddé nyilvánító Adolf Hitler hallani sem akart arról, hogy Budapestet nyílt várossá nyilvánítsák, pedig azt még a nyilas „nemzetvezető”, Szálasi Ferenc is kérte. A Führer parancsa szerint az általa Ausztria kapujának tartott Budapestet házról házra kell megvédeni. A országban harcoló hadseregcsoport parancsnokát, Hans Friessner vezérezredest leváltotta, helyére Otto Wöhler tábornokot állította, a „Budapest erőd” parancsnoka pedig a harctéri tapasztalatot nélkülöző, de vakbuzgó Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-rend­őrtábornok lett.

Az ostrom

A magyar és német védők csaknem ötven napig ellenálltak az oroszok ostromának, annak ellenére, hogy készleteik nagy részét már az összecsapások első napjaiban elvesztették, mert azokat a külvárosi raktárakban tárolták, amelyek hamar a szovjetek kezébe kerültek.

A polgári lakosság kitelepítésére nem került sor, ezért sok civil esett áldozatul a véres küzdelemnek.

December 25-én zárult be az ostromgyűrű Budapest körül, a 2. Ukrán Front katonái ekkor kezdték meg a támadást. Szovjet részről

Rogyion Malinovszkij és Fjodor Ivanovics Tolbuhin marsall megadásra szóló ultimátumot intézett a város védőihez, amit azok visszautasítottak, valójában az igazi harcok csak ekkor kezdődtek el. A szovjet felszólító jegyzéket átnyújtó parlamenterek Steinmetz és Osztapenko kapitányok máig tisztázatlan körülmények között életüket veszítették.

A körülzárt városban egyre súlyosabbá váltak a viszonyok, nem volt gázszolgáltatás, villany csak napi 2-3 órán át, egyre kevesebb volt az élelem és később már az ivóvíz is, szabadon garázdálkodtak a zsidókra és katonaszökevényekre vadászó nyilas csoportok. A védelem a IX. német hadtestre és a Hindy Iván altábornagy parancsnoksága alatt álló I. magyar hadtestre hárult, de a magyar tábornoknak sok beleszólása nem volt a dolgok menetébe.

A fővárost védők száma mintegy 92 ezerre volt tehető, ebből 50 ezer volt a magyar katona, a támadó szovjet Budapest Csoport együttes létszáma mintegy 150-170 ezer főt tett ki.

Eldurvultak a harcok

Az ostromló csapatok először a pesti oldalon arattak győzelmet, majd megkezdték a budai oldal és vár elfoglalását. A németek, hogy megakadályozzák az orosz előrenyomulást, felrobbantották a dunai hidakat – erről majd bővebben is írunk – továbbá több felmentő akciót is megkíséreltek indítani a szorult helyzetbe jutott védők megsegítésére. Azonban egyik alkalommal sem sikerült elérniük Budapestet, annak ellenére, hogy a keleti fronton szolgáló német páncélos had­osztályoknak mintegy a fele Magyarországon tevékenykedett. A szovjetek támaszkodtak korábbi, városi harcokban szerzett tapasztalataikra, ám ez volt az első eset, hogy milliós nagyvárost ostromoltak meg. Ezek alapján minden hadosztályban rohamcsoportokat hoztak létre, és a lövész had­osztályok támadásának sávjait úgy jelölték ki, hogy legalább háromszoros túlerőben legyenek. A német és magyar védőknek kezdettől fogva gondot okozott a lőszer szűkössége és az utánpótlás hiánya, ám a lassú előrenyomulás és a védők fogyatkozása miatt mind több fegyver jutott a túlélőkre.

Felrobbantották a hidakat

1945. január 14-én robbantották fel a mai Petőfi hidat. A háromnyílású, felsőpályás, négytámaszú rácsos gerendahidat, az 1937-es épülésétől egészen 1945-ig Horthy Miklós hídnak hívták. A híd tartópilléreit légnyomásos süllyesztőszekrényekkel alapozták, a legmélyebbre süllyesztett keszon több mint 12 méterrel nyúlik a Duna vízszintje alá. A pillérek teherbíró agyagrétegben fekszenek, a parti hídnyílásokat viszont fúrt vasbeton cölöpökkel alapozták meg. A híd szerkezetét 4 főtartó hordozza, és az egész hidat a karcsúság jellemezte. A hídpálya keresztmetszetét 15,7 m széles kocsipálya és két oldalt 3,5-3,5 m széles járda alkotta. Utóbbiból 1-1 m kerékpárút volt, magasságilag mind az úttesttől, mind a járdától elkülönítve. A villamos felsővezetékek és az úttest fölé függesztett lámpatestek közös tartóoszlopai a járdaszegélyek mellett voltak elhelyezve. A hidat 1937. szeptember 12-én adták át a forgalomnak.

A visszavonuló német katonák a hidat Budapest ostroma alatt felrobbantották, a robbanótöltetet a budai hídnyílásban két, a pestin pedig egy helyen helyezték el. A robbanás nem egyszerre történt, a detonáció következtében viszont a középső hídnyílás hosszirányban Buda felé torlódott, saruiról leugrott, majd a híd alsó öve becsuklott, így az acélszerkezet a folyóba zuhant. A helyreállítási munkákat csak 1952 nyarán tudták elvégezni.

Nem felszabadították a szovjetek, hanem ellenséges városként bevették

1945. január 16-án a németek felrobbantották az akkori Ferenc József hidat (ma Szabadság híd) is.

1896. október 4-én Ferenc József császár személyes jelenlétében adták át Budapest negyedik folyami hídját, amely 1946-ig az uralkodó nevét viselte. A millenniumi ünnepségek keretében megnyitott új átkelő a Fővám tér és a Szent Gellért tér között biztosított közlekedési lehetőséget. Zöldre festették, villamosvágányt kapott, továbbá 12 ívlámpát, 8 izzólámpát és 48 gázlámpát szereltek fel rá. A 6102 tonna súlyú híd aztán rövid időn belül a budapesti közlekedés egyik legfontosabb csomópontja lett, 1898-ban a hídon megindult a villamosközlekedés, majd három évtizeddel később pedig, az első menetrend szerinti autóbuszok is ezen az átkelőhelyen keresztül jutottak el Budára. A 20 méter széles híd, 333 méteres hosszával Budapest legrövidebb átkelője lett. A hídfők mellé mindkét parton emeletes vámszedőházakat építettek, majd a pillérek kapuzatának tetejére egy-egy látványos turulmadár szobrot helyeztek el.

A visszavonuló németek a robbanótölteteket a híd középső hídnyílásban helyezték el. A robbanás a befüggesztett részen túl a pillérekhez kapcsolódó konzolos szerkezetben is jelentős kárt okozott, viszont a parti nyílásokat áthidaló szerkezetek ugyan megsérültek, de a helyükön maradtak. A detonáció hatását a német tisztek, a Gellért szálló ablakaiból figyelték.

A Szabadság híd helyreállítása 1946 tavaszán kezdődött el, de már az év augusztus 20-án megnyitották a forgalom számára, akkor kapta a mai nevét is. Mivel legkevésbé sérült, így a felrobbantott budapesti hidak közül elsőként állították helyre.

Bevégeztetett

Végül a német és a magyar védők Adolf Hitler parancsa ellenére is a kitörés mellett döntöttek, és február 11-én este megkezdődött a kitörési kísérlet, amelynek során azonban csak egy maroknyi katona érte el a baráti vonalakat, és a védelem parancsnokainak nagy része is fogságba esett. Budapest ezután nem sokkal később, február 13-án került teljesen szovjet irányítás alá. Az ostrom alatt, majd annak végeztével a hódítók több tízezer nőn követtek el nemi erőszakot, és közel 100 ezer embert hurcoltak el „malenkij robotra” vagyis kényszermunkára, ahonnan a többség sohasem jött vissza.

A „felszabadulás”

A magyar nők ellen elkövetett erőszakról sokféle okból hosszú időn át hallgattak az áldozatok, a hivatalnokok és persze az elkövetők is. Valahogy nem fért bele a „felszabadítási” képbe. Érdekes, hogy a hivatalos szovjet iratokban Budapestet nem felszabadították, hanem mint ellenséges várost, egyszerűen bevették. A harcokban meghalt mintegy 25 ezer polgári személy, több mint 52 ezer lakos megsebesült. Az ostrom következtében a főváros mintegy 40 ezer épületének 27 százaléka elpusztult vagy súlyosan megrongálódott, több mint 32 ezer lakás megsemmisült vagy lakhatatlanná vált. Kiégett a pesti Vigadó, a királyi vár, súlyosan megsérült az Operaház, a Zeneakadémia és a Nemzeti Színház. A szovjetek vesztesége mintegy 80 ezer halott és 240 ezer sebesült volt, ami az összes magyarországi veszteségük fele.

A magyar fővárosban már januárban elszabadult a pokol. Az utcákon mindenütt lótetemek hevertek, a közterek és a parkok ideiglenes temetőkké alakultak át. Ezekben a napokban pusztult el az Állatkert is, az ostrom után 2500 lakójából már csak 14 maradt.

1945. február 13-án délben a szovjetek díszsortűzzel adták a moszkvaiak tudtára, a magyar főváros elfoglalását. Budapest ostroma a II. világháború egyik leghosszabb és legvéresebb helységharcának számított, 102 napig tartott, ebből a magyar és német védők 52 napot a teljes bekerítésben harcolták végig.

Felhasznált irodalom:

Budapest ostroma (1944–45), a szovjet Vörös Hadsereg hadművelete.

Dr. Gáll Imre: A budapesti Duna-hidak. Budapest: Hídépítő. 1984.

Pető Andrea: Budapest ostroma 1944–1945-ben – női szemmel. Budapesti Negyed, VIII. évf. 3–4. sz. (2000) Hozzáférés: 2017. nov. 3.

https://mult-kor.hu/cikk.php?id=9143

https://www.hirado.hu/belfold/cikk/2018/02/09/budapest-ostroma-a-II.-vilaghaboru-egyik-legkeservesebb-kuzdelme-lett.

https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/tudomany_es_ismeretterjesztes/A_budapesti_duna_hidak/pages/010_a_petofi_hid.htm.