A katonai tábor köré polgári település épült ki

2020.04.05. 20:00

A birodalom határát, a limes vonalát római erődök védték

Településünkön sokan tudják, hogy a mai Dunaújváros területén egykor virágzó római település állt, amelyet Intercisának neveztek. A név ma is használatban van, hiszen így hívják a múzeumot, sőt az egyik lakásszövetkezetet is. De honnan is tudható, hogy az itt talált romok egykor valóban az Intercisa nevet viselték?

Farkas Lajos

Az azonosítást Schönvisner István régész, nagyváradi kanonok végezte el a XVIII. század végén. Schönvisner egyébként is jelentős helyet foglal el a hazai római kori kutatásban: neki köszönhetjük az első tudományos célú feltárásokat, amelyek során Óbudán felfedezte az egykori Aquincumot, illetve Szombathelyen, a római kori Savaria területén is kutatott.

A Mithras-dombormű Fotók: intercisamuzeum.hu

Az egykori Intercisa helyének meghatározásához egy római kori útikönyv, az Itinerarium Antonini adatait használta fel. Az itt szereplő Aquincum és Intercisa között meglévő 46,5 római mérföld távolság ugyanannyi, mint az aquincumi legios tábor és az akkori Dunapentele közötti távolság. A település neve szerepel még egy római kori forrásban, a Notitia Dignitatumban, amely a IV. század végén keletkezett. Ebben a hivatali jegyzékben a Római Birodalom összes udvari, polgári és katonai hivatalát megemlítik, így az intercisai táborban állomásozó alakulatokat is felsorolják.

Intercisa – latin szó

Ahogy a Római Birodalom hivatalos nyelve is latin volt, úgy Intercisa neve is latin szó, jelentése ’középen kettévágott, kettémetszett’. A névadás arra utalhat, hogy amikor a Kr. u. I. század végén Intercisa katonai táborát megalapították, akkor a tőle északra, a mai Adony területén létesített Vetus Salina és a délre, a mai Baracs területén megtalált Annamatia katonai táborai már álltak. Az ezek közötti határszakaszt vágta ketté az új tábor.

Az 1971-ben feltárt, III. századi épület Intercisa polgári településrészének helyreállított lakóháza

Intercisa romjai sokáig jól felismerhetők voltak, több XVI–XVIII. században keletkezett térképi ábrázoláson is feltüntették. A Luigi Fernando Marsigli által készített, 1726-ban megjelent térképen jól látható az egykori tábor nyugati és északi falának egy része. Marsigliről mindenképpen érdemes megemlíteni sokoldalúságát. A katonai mérnök volt diplomata, utazó, földrajztudós, kém és a karlócai békekötésen is részt vett szakértőként.

Ma már biztosan tudható, hogy az egykori katonai tábor a pentelei löszfennsíkon, a jelenlegi római kőtár és romkert területén található, azonban a kutatók ebben nem mindig voltak biztosak. Az említett térképek ugyan ábrázolták a római romokat, azonban nem voltak olyan pontosak, hogy azok alapján a XIX. század végén, XX. század elején egyre élénkebbé váló kutatások egyértelműen beazonosítsák a maradványokat.

Római kövek a Dunában

Mivel a XIX. század ´80-as éveiben a Szalki-sziget északi végétől, a Dunából római kövek kerültek elő, és jutottak be a Magyar Nemzeti Múzeumba, így volt, aki azt feltételezte, hogy a tábor is egykor a szigeten állhatott, és romjait az 1902-ben elvégzett Duna-szabályozás elpusztította. Végül 1927-ben született meg az a mű, amely az addig elvégzett régészeti kutatások alapján egyértelműen meghatározta a castellum helyét.

A tábort a Róma Birodalom dunai határán – latin szóval ,ripa’ – Kr. u. 90–92 körül, Domitianus császár uralkodása idején alapították. A táborokat birodalomszerte hasonló szerkezettel építették, függetlenül attól, hogy 6000 fős legiós táborról vagy 500–1000 fős auxiliaris, azaz kisegítő csapat táboráról, illetve ideiglenes, úgynevezett menettáborról volt szó. Legelőször a tábor középpontját tűzték ki, a mérnöki munkához a groma nevű földmérő eszközt használták. Ezt követően meghatározták az ellenség támadásának várható irányát, ez esetünkben a Duna volt. A Duna túloldalán az Alföldön ebben az időben az iráni eredetű szarmaták éltek.

Kőből, csontból faragott dobókockák a római korból

Az irány meghatározása után a tábort két részre osztották, az ellenség felé eső része kisebb, a hátsó rész pedig nagyobb volt. A táborokat hosszában is kettéosztották, így két fő tengelyt kaptak, amelyek tulajdonképpen a tábor fő útvonalait is jelentették, ezek a négy kapuhoz vezettek. A főutak által határolt negyedekben álltak a legénységi szállások, azaz barakkok, illetve a katonákat kiszolgáló épületek, élelmiszer- és egyéb raktárak, műhelyek, istállók, kórház, fürdő. A tábor középpontjában kapott helyet a táborparancsnoki központ, ennek része volt a parancsnoki és táboriroda, a zászlószentély, a kincstár, a fogda, valamint itt tartották a csapat gyülekezőit. Ennek közelében volt a parancsnok szállása is.

A tábor

Az első intercisai tábor egy föld-fa konstrukciójú, úgynevezett palánktábor volt. A tábort árok vette körül, ezen belül földből készült sánc állt, tetején fából készült palánkot létesítettek. A tábor épületei, kapui szintén fából készültek, és egyszerre 500 fős lovas alakulat befogadására volt alkalmas. Mérete feltehetően 163×200 méter lehetett. A tábor auxiliaris, azaz kisegítőcsapat tábora volt, tehát Intercisa területén nem legiosok állomásoztak. A hozzánk legközelebbi legios tábor Aquincumban, a mai Óbuda területén állt. A csapatok nem állandóan állomásoztak egy helyen, bizonyos időnként áthelyezték azokat egy új állomáshelyre, helyükre pedig másik csapat érkezett. A palánktábor fennállása alatt is több csapatról van tudomásunk, a fennmaradt források alapján tudható, hogy az egyik, trák csapatot innen a mai Nagytétény területén álló Campona táborába helyezték át.

A római katonai élet

A katonák 25 évig tartó szolgálati idejük alatt a római jog szerint nem nősülhettek meg, ennek ellenére a legtöbben alapítottak családot. A kapcsolatot a szolgálat letelte után törvényesíthették, a közben megszületett gyerekek is ekkor váltak apjuk törvényes gyerekeivé illetve örököseivé. A család természetesen nem lakhatott a katonai táborban, így amellett fokozatosan kialakult egy polgári településrész is. Rajtuk kívül itt telepedtek le különböző kereskedők, iparosok is. Ebben az időszakban a civilek elsősorban a tábor közelében, leginkább a dél felé kivezető út mentén éltek. A település ekkor még falusias jellegű volt, lakói egyszerű, favázas, sártapasztásos lakóházakban éltek.

A katonák nem nősülhettek meg, így a tábor köré épült a civil település

Marcus Aurelius császár 161–180 közötti uralkodásának idején a Római Birodalom folyamatosan háborúzott, a barbár betörések a limest, azaz határt sem kímélték. A 167–180 között zajló markomann–szarmata háború nemcsak erre a térségre, hanem az egész Római Birodalomra is hatással volt. A hadműveleteket több éven át a császár személyesen irányította. 175-ben a rómaiak győzelmet arattak az egyik szarmata törzs, a jazigok felett. A csatát békekötés követte, a császár még a Sarmaticus, azaz ’a ­szarmaták legyőzője’ jelzőt is felvette. A háborús helyzet mégsem szűnt meg. 178-ban egy újabb szarmata betörés következett, ennek több településen is vannak nyomai, így Gorsiumban, Aquincumban. Ekkor pusztult el Intercisa is, palánktáborát a barbárok felégették.

A végső békekötés után, 180-ban egy új, 1000 fős szír csapat érkezett a településre, és kezdte meg a tábor újjáépítését, amellyel Intercisa történelmében is új fejezet kezdődött.

Felhasznált irodalom:

Buza Andrea – Kovács Péter – Tóth János Attila: Beszámoló a dunaújvárosi Duna-szakaszon végzett búvárrégészeti kutatásokról. Újabb feliratos római kövek a Szalki-sziget északi csúcsától. Intercisa Múzeum Évkönyve 2.

Istvánovits Eszter – Kulcsár Valéria „...Aligha állhat nekik bármely csatarend ellent.” Egy elfelejtett nép, a szarmaták. Nyíregyháza, 2018.

Visy Zsolt: Intercisa hadtörténete. Dunaújváros története. Dunaújváros, 2000.

Pongrácz Zsuzsánna: Intercisa „polgári” települése és lakói. Dunaújváros története. Dunaújváros 2000.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!