A bánkis évekre jó emlékezni

Dunaújváros – A következő tanévben, vagyis 1982 szeptemberében lettem bánkis, és Böszörményi Zoltánné Erzsi néni lett az osztályfőnököm. Erzsi néni beiratkozáskor – látva a korábbi eredményeimet – felhívta a figyelmemet, hogy a Bánkiban más lesz a tempó, mint az általános iskolában volt, és a bennmaradáshoz is nagyon sokat kell tanulni. Azokban az években a középiskola nem volt kötelező, s ha valakinek nem ment a tanulás, egyszerűen eltanácsolták onnan.

Diákéveimből arra emlékszem a legszívesebben, amit ott töltöttem

Az első év nehezen indult, pedig nagyon sokat tanultam. Így utólag visszagondolva sokat, de rossz hatásfokkal. Nehéz volt megszokni, hogy az órák fél nyolckor kezdődnek, a nulladik óra pedig hat óra negyvenkor. Heti egy napot műhelyben töltöttünk. Egyik héten délelőtt, a másik héten pedig délután. A délelőttös műhely reggel hat, a délutános pedig tizennégy órakor kezdődött. Domonics Géza tanár úr volt a magyartanárom, akivel egy utcában laktunk. Tőle mindig tartottam, pedig nem volt rá okom. Az első irodalom­órán Örkény egypercesét, a Ballada a költészet hatalmáról címűt vettük. Mindjárt a második órán többen is feleltek belőle, de szerencsémre megúsztam. Hiába olvastam el, annak idején nem sokat értettem belőle.

A történelemórákat Erzsi néni tartotta. Miatta szerettem meg a tárgyat, s mindig élvezettel hallgattam az óráit. Nagy tudású, kiváló pedagógus, akire mindig tisztelettel gondolok. Az általános iskolával ellentétben, a középiskolában nem volt gondom az orosz nyelvvel. Sokan nem kedvelték a tárgyat, de én szívesen tanultam, és egy időben egész jól is beszéltem oroszul. Mohácsi Lászlóné volt az orosztanárom, aki szigorú volt, de mindig értékelte, ha látta az ember igyekezetét. A kémia a Bánkiban is mumustárgyam maradt. Első osztály első félévében heti három vagy talán négy kémiaóránk is volt. A szervetlen kémiát képtelen voltam megérteni, és félévkor nagyon rezgett a léc. A második félévben a szerves kémia már egy kicsit jobban ment, igaz, ehhez kellett Kiss Kálmánné (a Qumby-s Kiss Tibi anyukája) tanárnő nagy-nagy türelme és segítőkészsége. Lemmer László tanár úrról mindenképpen kell, hogy írjak pár mondatot. Ő tanította nekünk a szakmai ismeretet és a munkavédelmet. Bemutatkozásként az első órán megkért minket, hogy a könyvünket és a füzetünket a követező órára kössük be papírba és fóliába. Természetesen nem mindenki tette ezt meg, és azonnal jött derült égből a villámcsapás: egy mindenkiért, mindenki egyért alapon az első óra anyagából íratott velünk egy röppentyűt, ami szinte mindenkinek rosszul sikerült, viszont a következő órára az összes könyv és füzet be volt kötve – papírba és fóliába. A tanár úr becsületére legyen mondva, hogy a száraz munkavédelmet humorral fűszerezve a lehető legérdekesebben adta elő, és nem volt olyan óra, amikor ne nevettünk volna nagyokat. Egyébként ő volt az első tanár, aki magázott minket, ami először sokkolt, de hamar megszoktuk. Nagyon szerettük az óráit, és sokunknak egyik kedvence volt.

Szakrajz

Az elején nem voltam túl nagy barátságban a tárggyal, de később már jóba lettem vele. Matovics Imréné tanárnő igen szigorú volt velünk, de ennek ellenére szerettük az óráit. Ha valaki megcsinálta a házi feladatát, de csúnya volt, akkor egyest kapott. Ha meg sem csinálta, akkor pedig nullást. A naplóba ugyan nem került be a hatodik érdemjegy, de egy kis füzetbe és az ellenőrzőbe igen. A szakrajz legnehezebb részének a szabványbetűk írását éreztem. Sok-sok javított, majd összetépett lap jellemezte ezt az időszakot. Ennyi év távlatából már leírhatom, hogy időnként mérnök apukám csinált meg egy-egy rajzot helyettem, és az ő munkája kapott hármast vagy éppen négyest.

A műhely

Első évben Gulyás Péter tanár úr tartotta a gyakorlati foglalkozásokat az osztályunk egyik felének, Zimmler tanár úr pedig a másiknak az esztergaműhelyben. Nem volt különös tehetségem az esztergályozáshoz, de igyekeztem hozni a kötelezőt. Két súlyos balesetem is volt négy év alatt, amire nem vagyok igazán büszke. Egyszer addig játszottam egy darab forgáccsal, amíg végül Brousil doktor úrnak kellett összevarrni az ujjamat a fehér SZTK sebészetén. Nem lenne szerencsés idézni Gulyás tanár úr esetem utáni szavait. A másik balesetem tipikus esztergályos malőr volt. Kétbekezdésű trapézmenetet készítettünk, és már csak egy kicsit reszelni kellett, hogy befejezzem, amikor a forgó munkadarabból kiálló sorjadarab bekapta piros pulóveremet, és a gép szó szerint levetkőztetett. Egy közelben álló osztálytársam hozzám rohant, hogy leállítsa a gépet, de túlfordította a kapcsolót, és gép átfordított. Csoda, hogy apróbb sérüléssel – és egy műhelyfőnöki intővel – úsztam meg az esetet. Tanév vége után egy hónap termelési gyakorlat következett. Négy héten keresztül napi nyolc órában M36-os menetű csavarokat esztergáltunk…

Második évben jött a műszaki mechanika Hóbor Gyula tanár úrral. Nagyon szerettem az óráit és a tárgyat is. 1983-at írtunk, amikor úgy kaptuk meg a házi feladatokat, hogy mindenkinek más számokkal kellett kiszámolnia a példákat! Év végén írtunk egy nagy dolgozatot, amire máig emlékszem. A dolgozatok kiosztásakor mindenki választhatott: Vagy nem kéri ki a dolgozat eredményét, és akkor nem lesz beírva a jegy a naplóba, vagy pedig kikéri, és ha rossz az eredmény, akkor is be lesz jegyezve. Szerencsémre kikértem, és az a felmérő éppen jól sikerült. Hóbor tanár úr korrektségéhez tartozik még, hogy az ő óráin használhattunk először zsebszámológépet. Dolgozatíráskor egy kikötése volt: akkor dolgozhattunk a számológépünkkel, ha mindenkinek volt. Ha közülünk egyetlen ember is akadt, akinek nem volt gépe, akkor senki sem dolgozhatott vele.

Másodikosok voltunk, amikor számítógépes szakkör indult az iskolában. Két géptípus közül lehetett választani: A HT–1080Z iskola-számítógépet használó csoportot Kispál tanár úr, a PTK 1050-es gépet használót pedig Hóbor tanár úr vezette. Régi szép idők, a Basic és egyéb szépségek kezdete. Második évfolyamon a műhelyfoglalkozásokat Farkas Béla (Bumbi) tanár úr vezette. Ő elég szórakozott, de végtelenül jóindulatú volt. Gyakran hangzott el tőle az „Édes gyerököm mög vagy te húzatva!” mondat, amikor valami rosszat csináltunk. Amikor munka közben néhányan kicsit beszélgettünk egymással, azonnal jött a „Ne tömörüljetök!” felszólítás.

Bánki Klub

Az iskola keletre eső épületrésze alatt hosszú pince volt, amelynek egyik részében MHSZ-lőtér, a másik részében pedig egy klubhelyiség működött. A klubhelyiség előterében pedig egy nagy csocsó, amin sokszor délutánokat játszottunk át. Néha annyira belemerültünk a játékba, hogy ránk kellett szólni: holnap is lesz tanítási nap… A tornaterem alatti alagsorban volt két műhely, ahol igazi csodák készültek: hajó- és repülőmodellek. Az iskola modellezőklubja országos hírnévre tett szert. Egy évig én is jártam a hajómodellezőkhöz, amit a tanulás miatt hagytam abba. Később évekig maketteztem, ami nagy segítséget adott a majdani repülőtéri munkámhoz.

Bánkis éveim egyik legkedvesebb emléke, hogy gyakran utazhattunk Budapestre színházba. A Nemzeti Színházban láthattuk a kor legnagyobb színészeit játszani. Az Ember tragédiáját Sinkovics Imrével és Bubik Istvánnal, a Tartuffe-öt pedig Kállai Ferenccel. Az előadások után hazafelé útközben mindig megálltunk Érden, hogy megegyünk valami finomat a Pataki – alias Csókolom bácsi – Cukrászdában…

Harmadik évfolyamon már heti két műhelyünk volt, aminek örültem is, meg nem is. A tanulás kevesebb időt vett el, de a műhelyt különösebben nem szerettem. Új tárgyként jött az elektrotechnika P. Szabó János tanár úrral. Nehéz tárgy szigorú, de jó fej tanárral. Évekkel később egyszer együtt síeltünk Szlovákiában, később pedig vitorláztunk a Balatonon. Remélem, hogy jó egészségnek örvendesz P. Szabó Jani!

A harmadik és negyedik, de különösen az utóbbi nagyon gyorsan ment el, és jött a ballagás, életem egyik legszomorúbb napja. Harmincöt év távlatából is jó szívvel gondolok bánkis tanáraimra, osztálytársaimra.

Összes diákéveim közül arra az időszakra emlékszem a legjobb szívvel, amit ott tölthettem. Harmincöt évvel ezelőtt, 1986-ban érettségiztem le a Bánkiban, és akkor nem gondoltam arra, hogy valaha lesz még dolgom az iskolában. A gondviselés másként döntött, és harmincnégy évvel később oktatóként tértem vissza az intézmény falai közé. Idén lesz esedékes a harmincöt éves érettségi találkozónk, és őszintén remélem, hogy meg is tudjuk tartani!