Itthon találta meg és építette föl a saját maga Amerikáját

– Azt beszélik az emberek, hogy betöltötte a 70-et!

– Igazuk van. Mondjuk úgy, hogy hetvenpluszos lettem, de szerencsére nem érzem. Lehet, hogy a génekben van a megoldás. Az egészségem helyreállításán két és fél évet dolgoztam, és mostanra úgy érzem, hogy minden rendben van. Ebben nemcsak a balatonszemesi, hanem a dunaújvárosi környezet is segít.

– A Bandi-féle sajátos kalendáriumról mondana néhány szót?

– Dunaújvárosban ’58-tól vagyok, a Balatonon pedig ’82 óta dolgozok. A Ságváriban kezdtem, a 8.c-ben végeztem ’65-ben. Jó volt a gyermekkorom. A Bocskai 4-ben laktunk a 3. emeleten. Akkor még lehetett az utcán focizni, két oldalra, négy lépésre leraktunk egy-egy követ, és keresztbe játszottunk. Ha jött egy autó, vagy egy dömper, megálltunk, aztán folytattuk tovább. Halál frankón mondom, így volt. Akkoriban, ha valakinek volt egy motorja, pláne autója, az már nagy számnak számított. Az emberek bicajjal jártak dolgozni. Én is azzal mentem a vasgyárba.

– Bulizós fiú volt?

– A huszonéves koromtól igen. Az egy jó korszak volt, de talán nem is tudom, hogy mitől. Elmentünk a Hangulatba a Tinidiszkóba, ahol aztán megvártuk a felnőttekét is. Máskor az Arany Csillagba jártunk. Az édesapámtól az infarktusa miatt elvették a jogsit, ezért ’69-től már saját autóval közlekedtem. A tanulókocsim egy fehér Skoda Octavia kombi volt. Az első saját gépem egy befizetett és kiutalt téglavörös kis Polski lett. Az átvétele után elmentem a Kárpát utcába a Merci-szervizbe, ahol vettem rá fekete festéket, és átfújattam vele. Nagyon menő lett.

– Az első tévé?

– Egész életemben sokat tévéztem, főleg sportot néztem rajtuk. Az első otthoni, egy becsempészett szovjet készülék volt, amit a Barátság vonaton importáltak. Utána vettem egy color Oriont a szüleimnek, ami még mindig megvan Zamárdiban. Nem tudom, hogy működne-e, mert vagy húsz éve nem volt bekapcsolva.

– A balatoni álomról...

– A szüleim ’66-ban vettek itt egy építési területet, s akkortól járunk le rendszeresen. Földvárra is átmentem, például a Geminire, de Siófokra is bejártam, mert ott volt jó élő zene. Diszkóval is jól álltak, például a Csikó bárban. Aztán jó bulik voltak a Hungária és az Európa szállók teraszain is. A vendégforgalmat a 70-es évektől követem, akkortól már várták a parton a külföldieket.

– A német kapcsolat sokat ért!

– Távoli rokonunk volt egy kitelepített német család, hozzám hasonló korú gyerekekkel. Úgy ’68-tól már észrevettem a D-betűs autók közti különbséget. (Az NDK-sok később váltottak a DDR-matricára.) Két álmom volt. Aránylag jól akartam élni. Nem luxusban, de megélhetési gondok nélkül teltek az éveink. Konkrétan az egyik álmom kijutni Amerikába, a másik, hogy legyen egy Mercedesem. Az amerikás valósult meg először.

– Kalandozások a nagyvilágban...

– Kint akartam maradni. Az egyik haverom 80-ban ment el a nővére után, és New Yorkban kötöttek ki. Én is oda érkeztem, két hetet töltöttem el velük. Elvittek az akkor magyarok által lakott körzetekbe, a Mokkába, a Paprikásba és a 82. utca környékére. Így kerültem föl az egyik ismerősük lakásába. A látogatás azzal kezdődött, hogy a lépcsőházban egy Puerto Ricó-i krapek a gőzölgő mosoda előtt állva, késsel piszkálta a körmét. A folytatás sem volt gyenge. A konyhában egy lábakon álló fürdőkádat találtunk, a halál koszos klotyót, és az egymásba nyíló három szobát… Azt mondtam, hogy ha nekem itt kell kezdeni, akkor ez nekem nem Amerika! Ezután átmentem Vitrédi Misihez Los Angelesbe. Ő és a barátai a másik végletet mutatták be, ami imponált, de akkor már láttam, hogy ha nem jön be valami, akkor hol fogom végezni. Nahát, abból aztán nem kértem, ezért jöttem vissza.

Az üzleti sikerhez érzék is kell – Vincze András szereti a vendéglátást

– Németország a következő állomás...

– Első körben az NDK-ban vállaltam munkát. A konkrét célom a nyelvtanulás volt, és azt fölhasználva lelépni az NSZK-ba. A ’68-as balhét követő évben utaztam ki a szászországi Chemnitzbe, amit akkor Karl Marx Stadtnak neveztek. Keményebb világ várt ránk, mint amit itthon megismertünk, de nem a munka frontján. Állandóan kussolni kellett. Egy csőgyárban dolgoztunk, és csináltattunk magunknak TV-anten­nát a nyugati adások vételére. Az NDK-s programot vízszintessel tudtad fogni, a nyugatit pedig függőlegessel. Egyből megvolt a lebukás. Jött a házmegbízott és a rendőr, aztán hopp, már vitték is. Persze egyből csináltattunk másikat, a cirkusz is folytatódott. Fiatalok és relatíve nagyszájúak voltunk, mindig lehetett piszkálni bennünket. Egyébként úgy éreztem, hogy az ottaniak fele annyit sem dolgozott, mint mi, magyarok itthon. Másfél évet húztam le náluk. Kibírtam volna én még egyszer annyi időt is, de az édesapám infarktust kapott, és mivel egyke gyerek vagyok, hát haza kellett jönnöm.

– A születésnapról szólva...

– Komolyabban a harmincadiktól foglalkoztam vele, de szerencsére minden „kerek” évfordulót jól éltem meg, egyik sem öregített. Bár nekem is voltak szomorú események az életemben, de pozitívan állok az élet előtt, mert örülök annak, amit kaptam tőle. Most ötven felett a kerek évfordulókra már nagy létszámúvá váltak ezek az események. Most már nem hívok meg senkit, ha valaki megjegyezte a dátumot, itt a helye, érkezési sorrendben étellel-itallal szívesen látom.

– Csalhatatlan tanács a Nagy Öregtől?

– Nem tudok nagy dolgot súgni a fiataloknak. Valami célt ki kell, tűzzenek maguk elé, az már biztos. Aztán ahhoz, hogy majd vastagabb szivart tudjanak szívni, ahhoz meg kell találják a helyüket. Ehhez szerencsére és kitartó munkavégzésre lesz szükségük.

– Kiváló vendéglátó lett az üzletben és a ház teraszán is.

– Az üzleti sikerhez az előbb elmondottak mellett kell egy érzék is. Szerettem csinálni a vendéglátást. Igyekszik az ember. Itthon a barátokat fogadni szintén óriási dolog. A családot a fiam jelenti, aki ma már az üzletet viszi. Mellette negyvennyolc éve lett egy másik is, Frici, a német barátom. Úgy tekintünk egymásra, mint testvérek.

– Kitől tanult főzni?

– Magamtól. Kikísérleteztem a módját. Komoly dolgokat ma már nem készítek, mert ahhoz nincs elég türelmem, de egy kakaspörköltet a nokedlivel, vagy egy halászlét bármikor szívesen bevállalok. Az alapszabály, hogy saját magadnak szerezd be a nyersanyagot és jól csináld meg.

– Hogy talált rá a legjobb borokra?

– Sokáig meg sem ittam. Aztán lejártam Grábics Gáborhoz a borklub rendezvényire a Cornerbe, ahol minden hónapban más pincészet, alkalmanként nyolcféle italát kóstoltuk meg, és a szakemberek el is mondták, hogy mire kell figyelni, ha meg akarjuk ismerni azokat. Így aztán szépen megtanultam, hogy mitől jók az elismert borok. A dél-balatoni egy nagyon jó borvidék, és az itteni pincészetekkel is megismerkedtem. Végül meg is szerettem a könnyű, friss borokat. Ételben sem vagyok válogatós, de mindenkinek van egy tanácsom: mindenből a minőséget és ne mennyiséget fogyasszon.

– Zárszó helyett...

– Mára már nincsenek utazási álmaim, de a tengerpartra mindenki szívesen kitelepedik, hogy nézze a hullámokat, ahogy a kandallóban, vagy a tábortűzben a lángokat. Én is. A Balaton tőlem maximum ötven méterre hullámzik és tényleg gyönyörű panorámát nyújt. Mégis ritkán szánom rá magam, hogy belelépjek a habokba. Amikor megkérdezték, hogy „András mikor voltál bent a Balatonban?” Arra azt mondtam, hogy „tavaly nem, az idén majdnem, de jövőre lehet, hogy úszok egyet benne!” Aztán nemrég tényleg belementem.