Szeretettel gondozott virágok

Legalább egy hónapja, hogy megbeszéltünk Mariska nénivel egy találkozót, amikor majd megmutatja a tavaszi díszbe borult virágoskertjét. Teltek-múltak a napok, de az idei tavasz különleges időjárása nem nagyon engedte a kert megszépülését. A növények azonban nem hagyták magukat, és a végén csak virágba szökkentek.

– Nagyon elhúzódott ez a találkozónk!

– Nem tehetek róla, nagyon hideg idő volt idáig, és azért nem tudtak kinyílni a virágjaim. Ma szépen süt a Nap, mind nagyon szép lett, de lehet, hogy holnap már ismét beborul, jön egy nagy szél, és vége lesz ennek a sok szépségnek. Ma lehet gyönyörködni bennük, de egy kis szerencsével akár két hétig is megmaradhatnak ilyennek, amilyennek most látod!

– Nagy munkával jár a felnevelésük?

– Az nem a tavasz elején kezdődik, de valóban sok munka kell hozzá. A legtöbb most nyíló, a tulipán. Ahogy a hagymás növényeket szoktuk, az elvirágzása után megvárjuk, amíg elszárad, aztán, hogy ne túl nagy bokrokban fejlődjenek tovább, legalább kétévente kiássuk a hagymáját a földből, pihentetjük, és majd augusztus végén újból elültetjük.

– Meg van elégedve velük?

– Az időjárás nagyon rosszul bánt velük, de ahhoz képest gyönyörűek lettek. Pláne a pirosak és persze a sárgák is. Rendes körülmények között úgy húsz centivel magasabbak lennének!

– Mi történt a konyhakertben?

– Ott is szépen megvagyok majdnem mindennel. A babbal vártam egy kicsit, mert annak még nagyon hideg volt a föld. Voltak ezek a goromba idők, pláne a havas napok, az aztán semminek se tett jót. A gyümölcsfák pláne megsínylették. Most már majdcsak utoléri magát a tavasz, aztán mi is magunkat a munkákban.

– Kitől tanulta ezt a szép szakmát?

– Jaj hát egy falusi leánynak nem kell az ilyesmit tanulni! Tizenkét éves korom óta a földeken dolgozok, annyi mindent láttam, hogy fölsorolni sem lehet, és azokat meg is tanultuk mind, akinek ez az életforma jutott.

– Úgy látszik, hogy soha nem fogja abbahagyni ezt a szorgos kapirgálást itt a kertben!

– Így telt el az egész életem. Nem akarok dicsekedni, de már a hetvenkilencediket töltöm be októberben! Hetvenéves koromig ötvennégy évet dolgoztam. Szolgáltam is! Tizenhat éves voltam, amikor szegény anyám odaadott. Nem kérdezte, hogy akarom-e vagy nem, mennem kellett. Sokan, tízen voltunk testvérek és sajnos szegény családból származtam. Minden fillérre szükségünk volt. Nagyon sokat kellett dolgoznom, hogy besegíthessek az otthoniaknak. Először egy mézes-bábos családnál voltam Dunaföldváron. Szerencsésen hozott össze a sors bennünket, mert nagyon megszerettek, ahogy én is őket. Az egy szem lányukat tüdőbajban elveszítették, és szerették volna, ha örökre velük maradtam volna. Persze nem lehetett. A nagy munkákra (a kapálásokra és a betakarításokra) hazajöttem, de a téli időszakban, amikor a gazdáim már a vásárokat járták, visszatértem és gondját viseltem a házuknak, és abban segítettem, amiben csak tudtam. Amikor ott náluk, este lefeküdtem, mindig az járt a fejemben, hogy vajon az otthoniak jóllaktak-e?! Egy hónapra négyszáz forintot kaptam, ami nem volt egy nagy fizetés, de azt is megbecsültük. Ez az ötvenes évek végén volt. Ma már talán senki sem hiszi el, de az egy nagyon rossz világ volt. Nélkülözve, szegénységben élték az emberek a napjaikat. Jól föltaláltam magamat a földvári gazdáimnál, megbíztak bennem. Tudtam a dolgomat, önállóan végezhettem. Egyszer viszont nagy bajba kerültem, nem is tudtam, mit csináljak, hogy mentsem a helyzetemet?!

Egy gyönyörű szép, nagy, és erős német juhászkutyájuk volt. Olyan erőszakos, de játékos forma. Egy kicsit féltem is tőle. Nahát, amikor egyszer a háziak távol voltak, egyből kihasználta a helyzetet, és betört a kamrába… Amit aztán ott elkövetett, azzal soha nem dicsekedett se ő, se én. Akkor aztán a sarkamra álltam, fogtam egy kezebelit, aztán ahogy azt faluhelyen szokták, jól megbeszéltem vele a rosszaságot… Onnét aztán nekem is szót fogadott. Béke lett az egész házban – zárta le a történetet meghatott mosolygással.

– Van még tanulságos története?

– Jegyezd meg magadnak, mert olyat mesélek itt a végén, amit én még a nagyon régi öregektől hallottam! Most virágzik a kökény. A mi falunkban a temető domboldalában, szép fehéret mutat. Nahát, amikor azt csodálhatjuk, akkor lesz mindig a leghidegebb a tavaszi időjárás. Tanuld meg te is, örökre!