Ez egy életre szóló élmény lesz szereplőnek, nézőnek egyaránt

– Két évvel ezelőtt keresett meg Molnár József Dodi. Azonos az érdeklődési körünk, s az ahhoz kapcsolódó közösségen keresztül tudtunk egymásról. Írt nekem, hogy vállalnám-e, hogy ezt a nyolc éve tartó produkciót átfésüljem, felfrissítsem, vérátömlesztést adjak neki. Egy kicsit több tartalmat szeretett volna beletenni a többi között színházilag is. Azt válaszoltam, hogy nagyon sajnálom, de nincs időm rá. Most karácsony környékén eszembe jutott, hogy most lenne időm, és érdekel is engem. Felhívtam, hogy aktuális-e még. Így kezdtünk el dolgozni.

– Mi fogta meg benne?

– A történet foglalkoztatott mindig is. Most olyan időszakot éltünk az elmúlt évben különösen, ami ezt fölerősítette. Azt tapasztalom, hogy ebben a botrányos világidőszakban, amiben élünk, egy olyan ember képe kezd kibontakozni, akinek az élete és a halála csak külső körülményektől függ. Ezáltal az emberekkel való találkozás veszélyes számára, mások halált hozóak. Úgy gondoltam, hogy ez lehetetlen. Igenis az embernek van belső valósága, belső támpontja, ami szerint az élete és a halála is érthetővé válik, és az élet, nem egy befelé forduló valami, hanem pont a világ felé, kifelé való áradás. Ezért jutottam el oda, hogy Jézus Krisztus története mindenképpen fontos most, ennek a megértése, a lélekbe való élő beemelése.

Szabó Sipos Barnabás: A történet foglalkoztatott mindig is

Ezért automatikus volt, hogy vállalom. Ide vág egyébként, hogy ha Buddhát a világ tanítójának mondom, akkor Jézus Krisztust a világ cselekvőjének kell mondanom, mert hiszen mindaz, amit Buddha által az ember a lelkébe emelt, az együttérzést mások iránt, azt a tettek erejével tudja kifejteni, és pont ez a cselekedet az, ami miatt ez a történet fontos lehet. Ezért kapcsolódtam be, hogy akkor én ezt tudom tenni.

– Nem csak azt vállalta, hogy megrendezi, ennél mélyebbre ásta magát benne.

– A vállalás azért érdekes, mert tudtam, hogy mire számítok. Ez egy – nem túl jó kifejezés – népi ihletésű valami, ami nem baj, mert a műfajának is ez az alapja. A Passiójátékokat, mint a betlehemes játékokat a nép fiai adták elő, az adott közösségekből fakad. Az emberek a hitükkel, a lelkesedésükkel, és a legnagyobb örömükre a saját szintjükön artikulálták ezt, és ez jó is. Nem kell attól tartani, hogy valaki nem előadóművész, hiszen pont ez a szép benne. Engem pont ez érdekelt, hogy mi ezt a lelkesedésünkkel és az átélésünkkel közvetítjük. Találkoztam az anyaggal, és azt láttam, hogy felvett hanganyagról, felvett zenéről megy, az emberek pedig lemozogják. Dodi azt kérdezte, hogy lehetne ebbe valami többet beletenni. Rögtön azt mondtam: úgy, hogy csinálunk belőle színházat.

Minden, ami színház, az a közönség és a színész közti jelen idejű interakció. Ami nem ez, azt hívhatjuk bárhogy, de nem lesz színház. Nem szerettem volna konzervzenéket, megkérdeztem, hogy nincs-e itt valami zenekar, hogy a kulturális élet más képviselőit is integráljuk bele. Jelentkezett a Quintia, és kiderült, hogy milyen csodálatos dolgokat tudnak. Eleinte kicsit feszült volt, amíg találgatták, hogy mit akarhat ez az ember, de mondtam, hogy én semmit nem akarok, mert nem vagyok zenész, azt szeretném, ha a szakmai tudásukat és a zenei anyagot, amit tudnak, idomítsák ehhez a darabhoz. Én pedig átírtam, illetve kibővítettem a történetet, hogy ne a Jeruzsálembe vonulástól kezdődjön a mű, és ne a keresztre feszítés tragikus pillanatáig tartson, hanem ez a történet kezdődjön ennek az előzményeivel, és záruljon a Szentlélek kiáradásával, és így legyen egész. Ezt odaadtam a zenészeknek, hogy ehhez tegyék hozzá az ő tudásukat, és megkérdeztem a résztvevőket, hogy vállalják-e, hogy megtanulják. De mondtam, hogy az se baj, ha nem vállalják. Beszélgettem velük, elmondtam, hogy miért szeretném ezt, mit tudok ehhez hozzátenni, mit tudok ebben segíteni, hogy a játék öröme meglegyen, sőt, nőjön, és a félelem eltűnjön. Csodálatos emberekkel találkoztam. Szerintem egy életre szóló élmény lesz.

Nekem biztosan. De szerintem nekik is az, hogy ezt megugrották. Mert az izgalmon, a színházon, hogy én is benne lehetek, ezen túl ez bizony nagyon nehéz. Persze sok csoportdinamikai konfliktus is adódhat, de eddig jól kezeltük. Ez persze kihívás. Nehéz ez az időszak, amiben most élünk. Az emberek lelkében nagyon sok zavart okoz, természetesen én sem vagyok kivétel. Sok ­rossz dolog van, sok félelem, sok bizonytalanság. Ebben a helyzetben embereket úgy összetartani, hogy ők ezt csak a saját kedvtelésükből csinálják, az nagyon nehéz. De most ott tartok, hogy sikerül. Illetve azt mondom, már biztos, hogy azáltal, hogy ők ezt élőben csinálják majd, valami új dolog történik. Bármilyen nehézség akad az előadáson, akik itt lesznek, mind az ő drukkereik lesznek. Láttam résztvevőt, aki izgult, kis papírt vett elő a jelenetben, és azt mondtam neki, hogy ez egy népi ihletésű produkció, úgyhogy nyugodtan vedd elő az előadáson is, sőt, meg is kérlek rá. Játsszuk el, vedd elő, és a többiek drukkoljanak! Merthogy ez jó. Persze nyilván vannak színházi képi elemek, amiket beletettem pluszban, hogy a színház nyelvén kicsit erőteljesebbé tegyük. Nem féltem belemenni abba, hogy ötven emberrel dolgozzak egy színpadi műben, holott ezt eddig nem tettem még. Ezt összefogni elsősorban nem színházi kérdés, hanem emberi. Ha van három olyan momentum, hogy egy közösséget meg tudsz nyerni, onnantól bármi működik. Ha nem, akkor lehetsz bármilyen színházi szakember, nem fog sikerülni.

– A helyszínt ismerte korábban?

– Nem. De szerintem aki ezt ide kitalálta, az zseni volt. Ez a helyszín a legjobb dolog. Láttam már Budaörsön passiót, láttam a Kerényi-féle csíksomlyóit is, az osztálytársaim benne voltak, sok mindent tudok erről, de ez itt pazar! A Nap pont úgy süt pont szemből, minden adott. Ez egy színházi szakembert nagyon inspirál. Ez egy Kánaán.