Most meg hiányzik, meghalok egy koncertért, hogy játszhassak

– A Fáy András utcában nőttem fel. Fáy egy, első emelet egy. Nagyon szeretettem ott lakni. Oda jártam óvodába is a Fáy végén, amire rá akart dőlni egy tízemeletes ház. Országos botrány volt ebből, hogy – nyilván a lösztalaj miatt – rosszul alapozták a házakat, és az egyik elkezdett dőlni, pont a mi óvodánkra. Ebből hatalmas perpatvar volt, a tévében mutatták: „Práger György jelentkezik Dunaújvárosból”, de aztán megerősítették valahogy azt az alapzatot, és a veszély elmúlt.

Az iskolában az igazgatói irodát belülről ismerted?

– A gimnáziumban már belülről. Szegény Székhelyi Sanyi bácsi kérdezte is, hogy mikor megyek már innen el, mire mondtam, hogy még van két évem. Igazából egy tenyérbe mászó gyerek voltam, így visszanézve. Mindig azt gondoltam, hogy igazam van, de ahogy az ember korosodik, és főleg, ha gyereket nevel, akkor megérti, mi volt. Nagyon szemtelen gyerek voltam, és Tamarában, a lányomban is ezt látom. Lehet, hogy tőlem örökölte. Biztos nehéz lehetett velem. Valószínűleg nem adtam meg a tiszteletet. Bár nem lehet valami csak fekete vagy fehér, biztos, hogy igazságtalanságban is volt részem, de szerintem ez már lecsengett nálam. Volt bennem egy nagyon durva lázadás, ami elvezetett a zenekarokhoz.

A kilencvenes évek elején pezsgő zenei élet volt itt – egy olvasztótégely

Punkból indultál, most meg már slágereid vannak.

– Zavarba hozol ezzel, hogy slágerekről beszélsz velem kapcsolatban. Zenésznek lenni már eleve egyfajta lázadás. Mert kiből lesz zenész, aki be meri vállalni, hogy ebből akar élni? Nagyon sokan elhagyták a pályát. Én valahogy mindig kitartó voltam. A csillagok nem nekem kedveztek, de hiszem, és mindig ezt tapasztaltam, hogy a kitartó munka mindig valahogy eléri az eredményt. Nem gondoltam volna, hogy egyszer munkaként fogok erre tekinteni. Persze van bennem lelkesedés, és akik zenészek, azok rajongók is. Én a mai napig őszintén tudok rajongani zenészekért. Snurovval, a Leningrád frontemberével volt alkalmam a Szigeten dumálni, és olyan voltam, mint egy rajongó kisgyerek, vagy Skid Row, akinek a poszterei fent voltak a Fáy András utcai szobám falán. Pár éve volt alkalmunk együtt játszani a Fezen fesztiválon, és olyan voltam, mint egy tizenöt éves rajongó kiscsaj, amikor a beksztédzsben fotózkodtunk. Éppen csak nem sikongattam. Én a teljesítményt elismerem. Nem csak zenében! Ha valaki bármiben jó, az bennem elismerést szül.

Hogy keveredtél a zene közelébe?

– A gimiből indult minden. Ének-zene szakra felvételiztem Almási Endrével együtt, belőlünk pattant ki ez az egész JKE zenekar. Akkor volt negyedikes Varga Livius, Kiss Tibi, Kiss Endi-féle brigád. Ők már zenekaroztak, és csodálattal figyeltük őket. Gyakorlatilag ez egy olvasztótégely volt itt, egy akkora flash! Mi is szereztünk gitárokat, és próbálhattunk a gimiben. Ha vittünk a pedellusnak egy sört, akkor tovább maradhattunk egy órával. Én igazából ezért jártam iskolába. Bandázni Kiss Tibiékkel. Amikor koncertjük volt, meg próbáltak, akkor vittem utánuk a gitártokokat. Ha koncert volt a tornateremben, ott bennfenteskedtem. Ott ragadt rám az egész, hogy zenésznek lenni tök király, meg menő. Irtózatosan fürödtem ebben a dologban, és eldöntöttem, hogy mindenképpen ezzel szeretnék foglalkozni. De szerettem mindig is molyolni dalokkal.

Milyen helyekre jártatok?

– Nyilván a Kiscsillagba. Emlékszem, amikor jártam hegedülni, akkor a busz letett a Dózsánál, és ahogy a zeneiskolába mentem, láttam, hogy ott mindig történik valami. A kilencvenes évek elején irtózatosan pezsgő élet volt ott. Volt S-Modell, csodálattal néztük Pribil Gyurit, hogy miként játszik, vagy Hobo, Török Ádám, de még Pege Aladárra is emlékszem, csodát művelt az öreg. A legjobb koncert, amire a Kiscsillagban emlékszem, és voltunk talán negyvenen vagy ötvenen, az egy Barbaró-koncert volt Cziránku Misi, Herpai, nem is tudom! Olyan irtózatos zenélés volt, hogy ülős koncert lett, mert előbb-utóbb mindenki hozott egy széket, és leesett állal bámultuk, hogy mit tudnak a hangszeren. A Főiskola étterem is nagyon király volt. Faragó Feri rendezte ezeket, nagyon szerettem ott fellépni, pedig nehéz volt, mert az egy hatszázas terem volt. Az már tényleg egy rang volt. Vagy Teke, ott inkább rockkoncertek voltak. Egy nagyon szuper Prosectura-koncertre emlékszem, amin tizenhét éves voltam. Mindegyik másik világ volt, de mindenhová odafértünk. Amikor beszippantott a budapesti szcéna, azt tapasztaltam, hogy sokkal megosztottabb. A rocker, az rocker, az alternatív zenész, az alternatív, és nem igazán van átjárás. Itt úgy szocializálódtunk mondjuk Frenkékkel, hogy volt átjárás, jóban voltál mindenkivel. Ezzel a tudattal mentem Pestre, hogy simán át tudok menni, azt csinálok, amit akarok, de mondták, hogy ez nem így működik.

Köztudottan szereted a hasad. Nálatok Eszter, a feleséged főz, vagy te?

– Megoszlik. Eszternek van egy nagyon speciális brassói receptje, rám förmedne, ha én akarnám megcsinálni, de például még a nagymamájától tanulta a csirkepaprikás receptjét, és biztos, hogy kizavarna a konyhából, ha belekotnyeleskednék. De a nehezebb ételeket én csinálom, a steaket azt biztos, hogy én sütöm, karácsonykor a töltött káposzta is az én reszortom.

Egy borscslevest össze tudnál dobni fejből, vagy kéne a recept?

– Nem is gondolná az ember, hogy az egy borzasztóan összetett, szofisztikált étel. Van olyan, hogy a borscshoz négy serpenyőben készül egyszerre a hozzávaló, nagyon oda kell figyelni. Nagyjából félévente kerül elő, és van egy orosz recept a Youtube-on, azt szoktam végiggörgetni, hogy biztos legyek a dolgomban, mert kell hozzá vagy húszfajta alapanyag.

A járvány éppen a zenészek életét befolyásolja talán a legjobban. Hogy éled ezt meg?

– Keserves. Borzasztóan hazavágott mindent. Nekünk nyáron még lehetett néhány rendes koncertünk. Most az egyéb dolgaink előtérbe kerültek. Készülünk a jövőre, dalokat írunk, stúdiózunk, videoklipet forgatunk, hogy ha ez az egész elmúlik, teljes erővel neki tudjunk vágni. Néha jó a szünet a koncertezésben. Normális esetben egy évben van hetven, nyolcvan koncertem, vagy még több, idén meg (2020-ban – a szerk.) volt mondjuk összesen tíz. Ez nagyon kevés volt, és borzasztóan hiányzik, meghalok egy koncertért, hogy játszhassak. Amikor meg sok, akkor nagyon fárasztó. Az előző évünk volt olyan, hogy rengeteget játszottunk, Dél-Koreától az USA-ig mindenhol jártunk. Huszonöt éves volt a zenekar, és tényleg odatettük magunkat. Akkor azon gondolkodtam, és mondtam is a feleségemnek, hogy annyira szeretnék mással foglalkozni egy pár évig. Erre tessék, megkaptuk a pandémiát! Úgyhogy bocsánat mindenkitől! Imáim meghallgattattak. De ha ketten vannak a családban a zeneiparban, és gyerek is van, meg lakáshitel, és mindkettőjüknek egyszerre szűnt meg minden, hát az keserves. Nagyon szörnyű sorsokat látni.

De neked azért nem kellett az építőiparba menni?

– Nem, nekem egyébként is szerteágazó volt eddig is a tevékenységem. Én eléggé paranoiás voltam mindig is ahhoz, hogy ne legyen egy fillér tartalékunk se. A zenészség eleve necces, ha nincs járvány, akkor is. Mindig úgy gondolkodtam, hogy jó az, ha van tartalék. Jöhet bármi, egy betegség, vagy kimegyünk a divatból egyik pillanatról a másikra... Szerencsére a feleségem is tud dolgozni, és én is egy csomó mással is foglalkozom. Van egy csomó dalom, amelyek dolgoznak. Lekopogom, én megvagyok, miattam nem kell aggódni, de én magam is aggódom zenekari társaim, ismerőseim, barátaim miatt, akiket sokkal rosszabbul érintett ez az egész. Most a család is többet van együtt, már megszoktuk. Talán kicsit furcsa is lesz, ha visszaáll minden a régi kerékvágásba.

Dunaújvárosinak lenni a zenei világban kitüntető?

– Abszolút! Ez elvitathatatlan. Rendkívül sokan jönnek Dunaújvárosból. Olyanok, akikről nem is beszélünk. Ebben nagyon nagy szerepe van a quimbyseknek, hogy feltették a térképre ezt a várost. Olyan klímát teremtettek ide, ami hasznos volt a következőknek is.