Amíg próbáltuk úgy csinálni, mint tavaly, addig nehéz volt

Dunaújváros

– A menedzsment annak idején úgy jelölte ki azokat a városokat, ahová menni kell, hogy ahol nagy pacák voltak a térképen, ott biztos sok ember van. Dunaújváros olyan közel volt Székesfehérvárhoz, hogy mondták, oda csak át kell ugrani, és ott van egy izgalmas, jó fej lelkész, aki fogad majd téged. Így indult ez körülbelül húsz évvel ezelőtt. És tényleg egy jó fej lelkész volt, és ez egy első látásra szerelem a várossal, mert tele vagyok jó emlékekkel.

Nem is tudott mást a városról?

– Húsz évvel ezelőtt én egy alig nullkilométeres szájtáti gyerek voltam. Ahová meghívtak, oda elmentem, tátottam a számat, eljátszottam a koncertet és hazajöttem. Itt is tátottam a számat és eljátszottam a koncertet. Mit tud egy húsz­éves a világról? Semmit. Nekem – minden tisztelettel – Dunaújváros akkor az volt, hogy hol kell lefordulni az útról, hogy a templomhoz érkezzek. Az, hogy ez átváltozott egy személyes, baráti kapcsolattá, és szeretetteljes kapcsolattá a közönséggel, a várossal, abban nagy szerepe van az olyan embereknek, mint Stermeczki András lelkész, és még páran. Vannak olyan városai az országnak, ahová megérkezünk, eljátsszuk, hazamegyünk, és vannak olyan városok, ahol azért ott is alszunk. No, Dunaújváros ilyen! Andrástól nehéz eljönni egy beszélgetés, egy pálinka nélkül.

A vele való találkozásokban a mozgás is benne volt, nem?

– Igen. András mielőtt nindzsa lett, már az előtt nindzsa volt. Nem csak beszélgettünk, de sportoltunk is együtt. Mire aztán a templomfalat megmászta, én már nem mertem olyan magasra mászni, de azért húzódzkodás, meg fekvőtámasz, ki ér körbe hamarabb, ki mer elrugaszkodni a templomudvaron lógó kötélről, azért voltak. Kölyök fejjel minden lében kanál voltam.

De a sport egyébként sem áll túl messze öntől.

– Nem, sőt, kifejezetten közel. A Covid alatti alakváltozásokat is helyre kell majd hozni. Az első hullámban még nagyon jól tartottam magam, ott még fogytam, precíz, pontos voltam, de aztán az egyik nagy magyar pálinka manufaktúra kijött egy új likőrrel, és küldtek tiszteletből egyet. Megkóstoltam, megírtam nekik, hogy ez nagyon jó. Erre küldtek még egyet. Aztán elmúlt a versenysúly, de majd januárban visszatér.

Most milyen sportok vannak előtérben? A gördeszka?

– Már nem merem. Amint kitört a járvány, azonnal vettem egyet, mert én nem csinálhattam ilyet soha, mindig attól kellett rettegni, hogy eltörik a kezem, vagy a nyakam, és nem ülhetek oda a billentyűkhöz. Tavasszal kiderült, hogy a következő hónapokban nem lesz semmi, és én azt mondtam, hogy na, most törhetem el a bokámat. Vettem egy longboardot, és felálltam rá. Rettenetesen élveztem. A feleségem még olyan videót is csinált, amin némi halálfélelemmel az arcomon gurulok le valahonnan. Becsben tartja a család azóta is, merthogy három nap múlva felhívtak, hogy tudok-e teherautó-platón orgonálni. Elindult egy közösségi munka, nekiálltunk, és csináltunk egy csomó olyan koncertet, amikor bementünk a paneldzsungelbe, leálltunk a teherautóval az utca közepére, és kihangosítva az egész utcának játszottunk.

Sokat játszik templomokban, ismerős terepen. Mit jelent önnek a hit?

– Én elég sokat veszekedtem, és elég sokat barátkoztam az Istennel, hogy mára azt mondjam, hogy egy eléggé jó kapcsolatunk van. Nem várom tőle, hogy beszéljen hozzám álmomban – azt mondják, ha te beszélsz Istenhez, akkor az az imádkozás, ha ő beszél hozzád, az meg a Lipótmező – , de szeretem látni azokat az összecsengéseket, hogy amikor eltervezek valamit, és az teremtő munka, akkor könnyedén megy. Aztán meg, amikor nem arra megyek, amerre kellene, akkor sehogyan sem akar sikerülni. A nagy felfedezés, amit az elmúlt bő évtizedben tettem, az, hogy ezt az áldott utat, utcát, autósztrádát kell megtalálni. Ahogy nézem, az emberi cselekvés egy része pusztító, nem az életért való, a másik része teremtő, az életért való. Ha az ember nem csinál életellenes dolgokat, akkor szinte minden sikerül. Legalábbis az én életemben. Ha pedig nem ilyet csinálunk, akkor valahogy befeszül. Akkor vagyok harmóniában az Istennel, amikor én is teremtek. Nem olyan bonyolult ez.

Ennyire egyszerű?

– Világéletemben úgy álltam a dolgokhoz, hogy nem azt kerestem, hogy miért nem megy valami, hanem azt, hogyan lehet megcsinálni. Ha a nagy zeneszerzőket nézem, azok haltak bele idejekorán a művészetükbe, akik nem tudtak mit kezdeni az élettel. Olyan sokszor látom, hogy valaki nagyon tehetséges, de alkalmatlan az életre. Kellene mellé valaki még harminc- évesen is, aki szól, hogy vedd fel a sapkádat. Ennek az embernek, ha jön egy Covid, akkor vége van. Mert minden alkalommal el kell mondani neki, hogy vedd fel a maszkodat, mosd meg a kezedet, és egy idő után elviszi vagy a vírus, vagy valami más. De ott voltak azok, akik nem vártak arra, hogy legyen egy tökéletes alkalom, hogy legyen egy ideális pillanat, és majd akkor dobnak valami nagyot, hanem minden nap dobtak, minden nap csináltak valamit. Jól-rosszul. Ez egyébként nem csak a zenére igaz. Márai írja, hogy a nagy író nem egy nagy könyvet ír. Hanem állandóan ír, és sok szemetet is ír, aztán abból egyszer csak kibukkan valami, ami viszont jó. Persze nem idéztem pontosan. Ha az elmúlt évet nézzük, persze lehet rajta keseregni, hogy veszteségesek voltak a vállalkozások, hogy a hallgatókkal nem sikerült találkozni. De megtartottam az embereket, mindenki boldog. Mindenkinek van munkája. Még nekem is, jól-rosszul, de van munkám. Előre tudtam dolgozni huszonegyre. Azt néztem, mi az, amit hosszú ideje nem tudtunk elvégezni, de most el tudjuk.

Ha lehet ilyet mondani egy világégés közepén, hálás vagyok érte, hogy ez jutott

Véghezvittünk egy olyan fejlesztést, hogy el tudjuk vinni szabadtérre a koncertjeinket tavasztól. Ha egy kicsit hosszabb ideig marad velünk a Covid, mint vártuk, akkor elindulunk kastélyparkokba, a mező, erdő közepére, ahol az emberek szívesen összegyűlnek. Majd hozzák a babzsákjaikat, a horgászszéküket, vagy a plédet, és lesz kultúra. De ehhez az kellett, hogy megálljunk egy pár hónapra, és végiggondoljuk, hogy mi kell ehhez, hogy a hangszeremet ki tudjuk vinni szabadtér­re. Eddig nem volt rá időnk, most volt. Hogy nehéz volt-e? Igen, és nem. Egészen addig, amíg megpróbáltuk a dolgokat pont úgy csinálni, mint tavaly, addig nehéz volt. Mára már nem a nagy eszi meg a kicsit, nem is a gyors a lassút, hanem az alkalmazkodóképes a merevet, a rugalmatlant. Annyi mindent láttam a saját szakmámban ebben az évben, annyi önsajnálatot, hogy szinte fölfordul tőle a gyomrom, hogy művészek mire voltak képesek. Alkalmazkodóképességet keveset láttam. Hogy hogy tudok előre nézni, hogy tudok a közösségem szolgálatában lenni? Lehet, hogy nem úgy, hogy billentyűket nyomkodok, hanem úgy, hogy bevásárolok a szomszéd néninek. Ez egy konkrét példa egy művész barátomról, aki látta, hogy most nem tud máshogy érvényesülni, és úgy döntött, hogy megáll, és közösségi munkát végez. Hál’ istennek a baráti körömben is ezek az „oldjuk meg a helyzetet” típusú emberek vannak inkább, mint a kesergők.

A mostani helyzetet is a jó oldaláról fogja meg?

– Elfogy lassan a türelmünk ebben a vírusos helyzetben, és már elfelejtünk emberek lenni. Nagy tisztelet a kivételnek. A halálom, amikor panaszkodunk a jólét kellős közepén. Az ismerősöm arról panaszkodik, hogy nem kap olyan kakaót, amit a gyerekek meg szoktak, és most másik fajtát kellett inniuk. Azonnal lehúztam az ismerőseim közül. Hát hogy képzeli? A szüleim éltek az ötvenhatos forradalom alatt, édesapám a második világháború alatt, a nagyszüleimmel még az első világháborúról is beszéltünk. Olyan korban vagyok, hogy egy puskával a kezemben eltereltek volna a csatatérre lőni. Mert ez így volt hetven évvel ezelőtt. Ez nem egy beláthatatlan időszak. A nagy háború is még csak száz évre van, az sem egy beláthatatlan időszak. Szétlőtték az országot a második világháború alatt, hidak voltak a Dunában, emberek otthonai voltak porig bombázva. Az egy olyan világválság volt, most meg egy olyan világválság van, amikor maszkot kell viselni. Bemegyünk egy roskadásig rakott bevásárlóközpontba, válogatunk az áruk közül, és fölháborodunk, hogy olyan kakaó nincs, mint ami szokott lenni? Ezért szeretem a történelmet boncolgatni. Csak a zeneszerzők életéből tudok ezer olyan példát mondani, hogy ilyen és ilyen helyzetben állta meg a helyét. Szoktam ezzel példálózni, hogy igen, maszkot kell hordani, nincsenek koncertjeim, új dolgokat kellett kitaláljunk, de nem lőnek. Elmehetek vasárnap a templomig úgy, hogy senki nem vágja le a fejemet. Beszélgethetünk politikáról, bármiről úgy, hogy nem jön utána oda a szomszéd, hogy golyót röpítsen a fejembe. Nem kell elmennünk egy szomszéd országba, hogy valami hagymázas politikai, gazdasági, hatalmi indok miatt ugyanolyan férfiakba, mint mi vagyunk – akik apák, és remélhetőleg szerethető emberek – belelőjünk, mert máshová akarjuk húzni az országhatárt. Ha lehet ilyet mondani egy világégés közepén, én nagyon hálás vagyok érte, hogy nekem ez jutott.

A teljes beszélgetést itt tekinthetik meg: