Árulkodó dokumentumokat bukkanhatunk akár otthon is

Egy kedves dunaföldvári ismerősömtől egy nagy doboznyi családi archívumot kaptam átnézésre. Hátha a település története szempontjából találok valamit – mondta. Nagy megtiszteltetés és bizalom ez. Helytörténettel is foglalkozó újságíróként igazi kincs.

A dokumentumok egy részét átnézve gyermekkorom világába repültem vissza. Annak idején én is vittem beadásra tojást, tejet, de emlékszem, amikor a fináncok – ahogy a pénzügyőröket nevezték – megtalálták a be nem szolgáltatott bort a kert végén lévő kukoricaszár alá rejtett hordóban. S tisztán emlékszem egy jelenetre, ahogy ott állunk a disznóólnál. Az ellés előtti kocát szemlélgették a szüleim, s arról beszéltek, hány malacnak kellene világra jönnie, hogy teljesíteni tudják a beszolgáltatást, s még maradjon is. Én ötéves cserfes kislányként beleszólva a felnőttek beszélgetésébe rákérdeztem: ezt a koca is tudja?

Emlékek és valóság. Itt ülök és lapozgatom a dokumentumokat. Már az elnevezések is árulkodóak: zálogolási jegyzőkönyv, békekölcsön-jegyzés igazolás, zsírátvételi jegy, borvételi jegy, cséplési eredménylap, marhalevél, magánháztartási sertésvágási engedély, vámgabona-betárolási jegy, terményvételi jegy, zsírbeadási igazolás, adóbeszedési számla.

A fentieket a hetven éven felüliek még értik talán, a többiek nemigen. Pedig magyarul írták. Magyarul – a magyar történelem egy különlegesen nehéz időszakáról, a háborút túlélt nemzedék 1950-es években megtapasztalt mindennapjairól. Vékony kis cetliken láthatjuk például, hogy az illető földvári lakos 1955 januárjában 28 tojást, júliusban 44 tojást adott le. Egy-egy nagyobb lapon olvasható, hogy 500 négyszögöl területen szerződött az ercsi cukorgyárral: 690 kg répát adott le, ezért 41,40 Ft készpénzt és 13,80 kg kristálycukrot kapott. Dokumentum igazolja, hogy termelési szerződést kötött a Mecsek Vidéki Borforgalmi Vállalattal 400 kg étkezési borszőlőre, illetve hogy felszólítást kapott a megtermelt (vagy meg sem termett?) májusi kukorica határidő hosszabbítással 6 napon belüli beszállítására.

Az 1955. évi előzetes hús- és tejbeadási lapon látható, hogy mennyi az illető kötelezettsége. A dokumentum szerint „az alapkötelezettség előzetes megállapításának a célja az, hogy a termelő kellő időben értesüljön az 1955. évi hús- és tejbeadási kötelezettségeiről, és annak teljesítésére felkészüljön.” Emlékeim szerint a magánbeszélgetésekben gyakran szó volt erről a „felkészülésről”, azaz arról, hogy az adott év időjárása és egyéb körülményei közepette miként lehet vagy lehetetlen mindezt teljesíteni.

Talán a mai közép- vagy fiatalabb generáció is ismeri a korszakot bemutató kultikus filmeket, többek között Bacsó Péter A tanú című alkotását. Emlékeznek a Pelikán József gátőr karaktere köré épülő történetre, amelyben az ötvenes évek abszurd politikai rendszerének leltárában szerepel a „fekete vágás”. Mert ilyen is volt. Engedély kellett mindenhez, a többi között a disznóvágáshoz is. Ebben a családi archívumban szintén találunk egy sertésvágási engedélyt, amelyben ez olvasható: „engedélyt adok arra, hogy az 1953/54. gazdasági évre 3 tagú családjának fogyasztása céljára egy sertést levágjon. A sertésvágás napja: 1954. január 21. nap. A nevezett köteles a levágott sertés után négy kg fogyasztásra alkalmas, gondosan kezelt, idegen anyagtól mentes olvasztott sertészsírt a vágástól számított 3 napon belül, a vágási helyen a községi zsírgyűjtőnek hatósági áron beadni.” Az engedély nélküli vágás vagy a termények eltagadása – a kor jogszabályai szerint – közellátási bűncselekménynek számított. A történészek szerint több mint 400 ezer embert ítéltek el ilyen jogcímen, akár többnapos börtönre is.

Előfordult, hogy nem sikerült a gazdának az adott területen megtermelnie vagy a gazdaságában előállítania a beadási kötelezettségnek megfelelő mennyiséget. A megőrződött dokumentumok szerint a hatalom olyan „engedékeny” volt, hogy egy rendelet módot nyújtott a termelőknek, hogy „állatbeadási kötelezettségüket önkéntes társulás útján teljesítsék.” Árulkodó az is, kik és hogyan társulhattak: hízott sertés beadására „5 dolgozó paraszt, vagy legfeljebb 3 kulák, vágómarha beadásra 12 dolgozó paraszt vagy legfeljebb 4 kulák.” Meghatározták a társulásban leadandó állat súlyát is.

A kis cetliken látható, hogy a gazda mennyi lencsére, búzára, borsóra, napraforgóra szerződött, s az is, Dunaföldvár határában mely dűlőkben voltak max. 2,5 ezer öl nagyságú területei. Ismerősek a nevek: Tamankó, Kertekvége, Csőszkunyhó, Barotakuli, Oláhvölgyi külső, Méhészalja, Kanacs, Bíbic. Időnként kézzel írt összeadások számai sorjáznak egy-egy papírlap hátulján. Szinte látom az özvegy gazdaasszonyt, amint azon töpreng, vajon mit tud teljesíteni, s mennyivel tartozik még.

A terményvételi jegy elszámolásának hátulján pirossal kiemelve a korabeli propaganda nyomtatott szövegét olvashatjuk: „Ne elégedj meg azzal a beadással, amit erre a vételijegyre teljesítettél. Teljesítsd mielőbb egész terménybeadási kötelezettségedet, mert a feleslegeidet csak az után viheted a szabad piacra, ha a beadást egész községed teljesítette. TELJESÍTSD TÚL beadási kötelezettségedet. Ezzel is erősíted a harcunkat a BÉKÉÉRT!” Ez volt a kulcsszó! Mint ahogy az ének is zengte: „Egy a jelszónk a béke, harcba boldog jövőért megyünk…” Kellett is a lelkesítés, hiszen az egyik tanulmány szerint az ötvenes évek elején az életszínvonal három éven keresztül tartó visszaesése következtében a reálbér 1952-ben 20 százalékkal volt alacsonyabb az 1950. évinél. Ha pedig az 1938-as szintet tekintjük alapnak, akkor az 1952. évi reálbér ennek csak 66 százaléka volt.

Magyarországon a gyűlölt beszolgáltatási rendszer intézménye egészen 1956-ig fennállt, csak az 1956. évi 21. számú törvényerejű rendelettel törölték el – visszamenőleges hatállyal 1956. október 25-től.

Így éltek ők – ezt a címet adhatnánk ennek a doboznak, amelyben látszólag csak papírlapok voltak. De ha végignézzük egyesével, előbomlik az ötvenes évek magyar társadalmának egy szelete, egy ember, egy család élete.