I. Napóleon francia császár visszatérése Elba szigetéről

1815. március 1-én tért vissza első száműzetéséből, Elba szigetéről I. Napóleon francia császár. Csapatával partra szállt a Juan-öbölben, és március 20-án már Párizsban volt. Egyetlen puskalövés nélkül visszafoglalta császári trónját, ezzel megkezdődött száznapos uralma.

Napóleon bukása

A francia császár 1814 tavaszán végleges vereséget szenvedett a többszörös túlerőben levő brit–orosz–porosz–osztrák–svéd–spanyol koalíciótól, ezért április elején, a fontainebleau-i szerződés értelmében, feltétel nélkül lemondott a hatalomról, majd Sándor orosz cár javaslatára a szövetségesek Elba szigetére száműzték. A toszkán szigetvilág legnagyobb szigete az olasz félszigettől mindössze tíz kilométer távolságra van és a 19. században még Franciaország területének számított. Ma Olaszországhoz tartozik.

Bonaparte először csak úgy volt hajlandó feladni trónját, hogy a második házasságából származó fiát teheti meg örökösének. A győztes hatalmak azonban ezt nem támogatták, így a fontainebleau-i szerződésben a bukott császár már semmilyen követelést nem tudott érvényesíteni.

A szerződés tehát nemcsak Napóleont, hanem örököseit, valamint rokonait is megfosztotta Franciaország trónjától, „a korzikai” viszont megtarthatta a császári titulust és a szövetséges hatalmak, XVIII. Lajos francia királyon keresztül, 2 millió frank évjáradékot biztosítottak számára.

Száműzetésben a szigetén

Elba, ez a kis sziklás sziget lett 1814. május elejétől csaknem tíz hónapra az otthona Napóleonnak, aki az évi kétmillió frankból fenn tudja tartani pici államgépezetét és néhány száz fős seregét. A nagy hadvezér színleg lemondott arról, hogy beavatkozzon Franciaország belügyeibe, és zárkózott életet élt Elbán, ahol rövid ottléte alatt komoly összeget fektetett a helyi vasbányák fejlesztésébe, továbbá sokat tett a mezőgazdaság modernizációjáért. A valóságban azonban Napóleon egy pillanatra sem tévesztette szem elől az európai politikai folyamatokat. Ügynökei révén titkos levelezésén keresztül folyamatos kapcsolatot tartott fenn az öreg kontinenssel. Ismert volt számára Franciaország labilis helyzete, Lajos király politikája miatt kialakult széles körű társadalmi elégedetlenség, valamint az, hogy a hadseregen belül is erősen zúgolódtak a békekötést követő tömeges elbocsátások miatt.

A szökés terve

A szökést több tényező is sürgette. Először az, hogy második felesége, Mária Lujza, aki I. Ferenc osztrák császár leánya volt, kisfiával nem volt hajlandó Elbára költözni. A volt francia császárnő ugyanis már szerelmi viszonyt folytatott Adam Albert von Neipperg osztrák tábornokkal, így nem kívánt férjével találkozni, és az osztrák uralkodó sem szerette volna, ha unokája találkozik Napóleonnal.

A másik ok az volt, hogy a francia udvar nem tartotta be a fontainebleau-i szerződésben vállalt kötelezettségét, és nem folyósította a megállapított járadékot, ami komoly pénzügyi gondot okozott a császárnak.

Sokan azt gyanították, hogy Napóleon megvesztegette Campbellt

A döntő lökést viszont az a hír szolgáltatta, hogy a bécsi kongresszuson a szövetséges hatalmak azt határozták el, hogy Napóleont közönséges gonosztevőként az Azori-szigetekre, vagy a még sokkal távolabbi Szent Ilona szigetére deportálják. Ezért Bonaparte februárban titokban megkezdte az előkészületeket a szigetről való szökésre, és a hatalomba való visszatérésre.

A szökés

A terv kivitelezése nem volt egyszerű feladat, mert folyamatosan Elbán tartózkodott az ő megfigyelésével megbízott angol biztos, Sir Neil Campbell ezredes is. Napóleonnak szerencséje is volt, mert Campbell gyakran kiruccant hosszabb-rövidebb időre Itáliába szeretője, a gyönyörű Miniaci grófnő kedvéért. Így történt ez február 14-én is, amikor is fregattján elhajózott Livorno felé.

Napóleon, ezt látva azonnal munkához látott. Angol mintára festette át egyetlen hadihajóját, az Inconstant nevű kétárbocost, fegyvereket és élelmiszereket rakodtak be oda, valamint az Étoile háromárbocosra és még két kisebb hajóra. Megújította gárdistái egyenruháit és felszereléseit, továbbá összehívta a szigeten szétszórt lengyel katonáit is.

Február 26-án Napóleon és csapata elhagyta Elba szigetét, és megindultak a francia szárazföld felé. Útjuk során több francia és brit hadihajóval is találkoztak, de azok kapitányai nem fogtak gyanút. Két nap múlva Campbell ezredes visszatért Itáliából és szembesült azzal a ténnyel, hogy Bonaparte megszökött a szigetről. Angliában sokan azt gyanították, hogy Napóleon megvesztegette Campbellt, hogy megszökhessen, de a brit külügyminisztérium nem indított ezért eljárást Campbell ellen, sőt Waterloo után egészen 1818-ig, Franciaországban a megszálló erők parancsnokaként szolgált.

Mintha Krisztus támadt volna föl

A kis csapat március 1-jén szerencsésen befutott a dél-franciaországi, Cannes és Antibes között lévő Juan-öbölbe, majd akadálytalanul partra szállt. Húsz napig tartott az a menetelés, amelynek során a Földközi-tengertől az Alpokon keresztül eljutott Párizsig. Bonaparte ekkor már ismét Franciaország császárának tekinthette magát, ­XVIII. Lajos elmenekült, a császár tehát egyetlen kardcsapás és puskalövés nélkül foglalta vissza egykori fővárosát. A tömeg lelkesen üdvözölte a bevonuló Napóleont, talán báró Thiébault szavai tükrözik legjobban az eseményt.

„Ellenállhatatlan erővel robbant ki a lelkesedés. Az volt az érzésem, Krisztus feltámadásának vagyok a tanúja. Alig három órával előbb, mint a Bourbonok katonája még ráirányítottam ágyúimat; most úgy rémlett, ismét franciává lettem.”

Ezután kezdődött meg Napóleon száznapos uralma, ami rövid életű volt, mert Bécsben az összegyűlt szövetséges uralkodók egy pillanatra sem törődtek bele abba, hogy a hódító császár visszaszerezze hatalmát.

Az európai nagyhatalmak ezért ismét szövetséget kötöttek a franciák ellen, akik Waterloonál döntő vereséget szenvedtek a brit és porosz csapatoktól. Napóleon így kénytelen volt ismét lemondani, majd a győztesek az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona szigetére száműzték. Ott is halt meg 1821. május 5-én. 19 év múlva hazaszállították hamvait és Párizsban, az Invalidusok templomában helyezték örök nyugalomra.

Kétségkívül a világtörténelem egyik legnagyobb alakja volt Bonaparte Napóleon, aki 16 éven át vezette országát, és ebből 9 éven keresztül Európát is uralma alatt tartotta. Kivételes tehetségű katona és uralkodó, zseniális stratéga, de egyben magánéleti gondokkal küszködő ember is volt.

Felhasznált irodalom:

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1815_februar_26_napoleon_megszokik_elba_szigeterol/

André Castelot: Napóleon. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999

Guglielmo Ferrero: Újjáépítés. Talleyrand Bécsben 1814–1815. Osiris Kiadó, Budapest, 2002

https://ng.hu/kultura/2007/02/26/napoleon_szokese/

Tarle, Jevgenyij: Napóleon. Bp.: Gondolat, 1967.

https://www.gyoriszalon.hu

Bonaparte Napoleon emlék­irata. A magyar Napoleon-irodalom legrégibb, egykorú kéziratos lelete 1815-1915; tan., jegyz., életrajz, sajtó alá rend. Huttkay Lipót; Magyar Vállalkozás, Bp., 1915

Napóleon levelei Joséphine-hez; ford. Csertán Károly; Kirké, Bp., 2001