Mama hotel és a Pán Péterek: újkori jelenség vagy betegség?

Szakértők véleménye szerint ez alapvetően a korai gyermekkorig vezethető vissza. Sok szülő túlzott ragaszkodásának a következménye az, hogy a gyermek később képtelen önállóan cselekedni és gondolkodni, a legalapvetőbb feladatokat elvégezni. A hosszan, harmincéves koron túlra kitolt gyermekévek rendkívül kényelmessé, ugyanakkor problémássá tehetik egy fiatal felnőtt ember életét. Gyakori, hogy ezek a Pán Péterek képtelenek normális párkapcsolatot kialakítani, hiszen a szülők és a párjaik közti súrlódás szinte lehetetlenné teszi a békés egymás mellett élést.

Ennek is két szereplője van: a leválni képtelen gyermek és a rettegő szülő

A mindennapi életünk része a jelenség. Filmben, még reklámban is viszontláthatjuk az ismerős szituációt. „Vannak dolgok, amik nem változnak...” – a csemete a szülői ágyban, apa és anya közt aludva, akkor is ha szakállas, 90 kilós és 180 centi magas.

A pszichológusok szerint a történet kétszereplős. Van egyfelől egy leválni képtelen, a felelősséget nem vállaló felnőtt gyerek, és ott van a szülő, aki retteg attól, hogy kirepül a gyereke, s ő ott marad a – gyakran idegenné vált – párjával életfeladat nélkül, így ő is hozzájárul, hogy a gyereke elakad a felnőtté válás útján.

Pénzügyi szakemberek ezt a jelenséget a felnőtté válás függetlenedési törekvései tekintetében az egzisztenciális vonatkozásokat meghatározó tényezőkként írják le. Mindezeket az ingatlanárak és a felsőoktatás magas költségei mellett a fiatal felnőttek jövedelmi viszonyaival, a változó munkaerő-piaci és szakmai gyakorlati tapasztalataival, az esetleges kapunyitási pánikkal magyarázzák. A diákhitellel összefüggő korai eladósodás is releváns probléma.

Szerintük a „mama hotel” jelenség manapság egyre gyakrabban a szükség eredményezte egyéni önállóvá válási képtelenség.

Egy családsegítő portál tanulságai szerint a Pán Péter gyereknek a legtöbb esetben mindene megvan. Számára magától értetődik, hogy nem kell foglalkoznia az élet olyan kellemetlenségeivel, mint takarítás, bevásárlás, számlák befizetése. Nem tanulta meg, hogyan kell ezt csinálni, és ha rá van kényszerítve, hogy elintézzen valamit, szorong a tehetetlenségtől. Mivel azt hiszi, hogy egyedül képtelen uralni az életét, ezért retteg attól, hogy egyedül legyen, nagyon fél bármiféle elválástól. Ezért van az, hogy beleragad a szülőkkel való együttélésbe.

A jelenséggel foglalkozó szakértők szerint a dolog gyakran úgy kezdődik, hogy valamelyik szülő magányosnak érzi magát a párkapcsolatában, esetleg már megtörtént a válás, és ő kettesben marad a gyermekével, akit elkezd partnerpótléknak tekinteni. Csak a gyerekéért él, mindent megad neki, amit tud. Kívülről nézve nincs ezzel semmi baj, hiszen egy gondoskodó, felelősségteljes szuperanyát látunk, aki úgy tűnik, önzetlenül foglalkozik a gyerekével, nem ritkán el is kényezteti, és minden saját szükségletét feladja csemetéje kedvéért. Ők azok a szülők, akik a legkisebb probléma esetén is azonnal berohannak a suliba, hogy rendezzék a gyerek helyett a konfliktusokat. Így aztán nem is alakul ki a kölyökben a konfliktusmegoldás képessége, a felelősségérzet, ami a felnőtté válás alapja. Ezek a szülők gyakran gyengédek, de dominánsak is. Mindig a legjobbat akarják, mert azt hiszik, hogy mindent jobban tudnak, de ugyanakkor végtelenül diktatórikusak is. Elvárják, hogy a rengeteg gondoskodásért cserébe a gyerek az ő kívánságaik szerint működjön, és rendkívül zokon veszik, ha a gyereknek saját ötlete vagy akarata támad.

A szakértők javaslata a Pán Péter-nevelés elkerülése érdekében, hogy érdemes arra törekedni, hogy legyen egy jó párkapcsolata a szülőnek, ahol a felnőtt szükségletei és a szeretetigényük kielégül. Nagyon fontos, hogy megtanítsuk a gyereket arra, hogyan kezeljék jól a konfliktusaikat. Arra figyelmeztetnek a szakértők, hogy azzal nem segítünk, ha mindent azonnal megoldunk szemünk fénye helyett, vagy megmondjuk neki a „tutit”. Inkább támogassuk őt a megoldáskeresésben. A féltő, szorongató gondolatainkat pedig beszéljük meg a párunkkal.

A betegség jellemző tünetei

A Pán Péter-szindróma nem igazan a konkrét fizikai körülményektől függ, hanem attól, hogy a fiatal hogyan érez a helyzettel kapcsolatban. A betegség jellemzője (ahogy nagyon sok más szindrómánál is) a betegségtudat hiánya, a benne szenvedő magától nem ismeri fel, hogy segítségre lenne szüksége, sőt, életébe való súlyos beavatkozásnak értékeli az érte aggódó személyek segítségnyújtásra irányuló próbálkozásait.

Ritkábban esik szó erről, pedig említésre méltó – és ezzel párosuló– betegség a Wendy-szindróma is. A pszichológus Dan Kiley, aki 1983-ban meghatározta a Pán Péter-szindrómát, egyúttal megfogalmazta a Wendy-szindrómát is.

Ez a kifejezés azokra a nőkre igaz, akik úgy viselkednek partnereikkel, illetve azokkal, akik közel állnak hozzájuk, mint az aggódó anyukák. Anyáskodnak felettük, átvállalják a felelősséget – nem is engedik felnőttként gondolkodni, létezni a mellettük élő embert.

Dan Kiley szerint (bár némi túlzással) tulajdonképpen minden Pán Péter mögött áll egy Wendy is, aki viselkedésével mintegy igazolja, legalizálja a Pán Péter-szindrómában szenvedő magatartását. A professzionális segítség csakis a megfelelő pszichológiai terápia lehet, amely nemcsak az egyén, de az egész család szintjén kell, hogy megvalósuljon.