Jó reggelt, Dunaújváros!

Talán nem mondok ezzel újat. Azért apának sem rossz. Még emlékszem arra, hogyan izgultam azért, hogy megláthassam első újszülött gyermekemet, aztán hat év múlva a másodikat. És persze nem is önmaga miatt aggódik az ember, hanem azért, hogy baba, mama, mindenki egészséges legyen. Amikor kézbe vehettem, magam is elérzékenyültem. Nagy, fekete haja volt, és amikor „meglátott”, azonnal felsírt. A legszebb hang volt. Aztán, amikor a második gyermekem született, az izgalom, az aggódás mit sem változott. Fantasztikus volt, amikor a hatéves nagylányommal együtt mentünk be a kórházba a kistesót megnézni. És ugyanolyan fantasztikus volt az is, amikor a két testvér egymásra talált, amikor a nagy, szinte anyai ösztönnel óvta, védte a kicsit. Ma már nagylányok, igazi hölgyek. És ami még fontosabb, jó testvérek.