Tűzimádók közt

Távolabb szikár, sziklás hegyóriások álltak őrt a tikkasztó melegben. Az út mentén vagy tíz kilométer széles sóstó vagy inkább sós mocsár terpeszkedett. Amott karcsú fúrótornyokat, meglehet a szivárvány  vagy az elcsigázott képzeletem emelt és lebegtetett a magasba. Később megtudtam, olajfúró tornyok, talán magyarok is dolgoztak ott, hisz a sivatag mélye itt temérdek nyersolajat rejteget. De kincsét nem adja ingyen, keményen meg kell dolgozni érte. Ismert, hogy Irán a világ egyik leggazdagabb kőolajlelőhelye. A világ kőolajtermelésében az előkelő negyedik helyen áll. Azonban a feldolgozóipar nem tart lépést a kitermeléssel, nagy része külföldre kerül, s késztermékként kerül vissza az országba. Emiatt a viszonylagos, magasabb benzinárak tiltakozó megmozdulásokat váltottak ki. 

Egyhangú sivatagi utam során némi reményt csak a messzi távolból előbukkanó mecsetek tornyai jelentettek. Elgyötörten érkeztem az első városba, Yazdba (Jezd). Egyik érdekessége, hogy pontosan Irán földrajzi középpontjában fekszik. Már a 13. században Marco Polo is áradozott róla, megemlítve szépségét, rendezettségét és gazdag iparát. Egy francia utazó meg csak annyit jegyzett fel: a yazdi asszonyok a legszebbek.  Én azonban másra is figyeltem. Volt mire, hisz itt találkoztam a világ első egyistenhitű vallásával. Keletkezése, története a régmúlt időkben lelhető meg, de a hatása mind a mai napig tart, s a világon 130 ezer követőjét tartják számon. 

Történt a Krisztus előtti 7-6. században, hogy egy árja hitű bölcs, a híres Zoroaszter, iráni nevén Zarathusztra, szakított az ősi kultuszokkal, s prófétának vallotta magát. Tanításának alaptétele (gaták), hogy a világon a jó és a rossz, az igazság és a hazugság örök küzdelme folyik. Minden embernek magának kell eldönteni, hog melyiket választja, melyik útra tér. A hagyomány szerint azon a vidéken a jót, az igazságot választották, s más követelményeket is igyekeztek betartani, mely szerint a legfontosabb dolog, hogy felelősséget vállaljunk saját cselekedeteinkért. 

Különös a zoroasztrianista vallás jelképe, központi eleme, a tűz. Már az ősember is tisztelte a tüzet, de félt is tőle, áldozatot mutatott be kiengesztelésére. Közismert, hogy Irán ősi alapítóinak világképét három őselem, a tűz, a víz és a föld határozta meg. Legnagyobb véteknek tartották annak beszennyezését. Templomaikat magas hegyekre építették, benne tűzoltárokat emeltek, és ott folyton égett a tűz, néhány helyen messziről láthatóan. Szerencsémre nemcsak a közeli magas hegy csúcsán lévő, 1700 éves, romos tűztemplomot pillanthattam meg, hanem Yazd közelében korunk tűzimádóinak szentélyébe is bejuthattam.

A kívülről hagyományos épületbe lépve sejtelmes látvány tárult elém. A terem közepén, kiemelkedő kőemelvényen tűz lobogott, amelyet folytonosan száraz, tiszta fával tápláltak a papok, még ma is fátylat viselve, nehogy leheletük beszennyezze a tüzet. Itt nem kattoghattak a fényképezőgépek. A kíváncsi idegenek csak nagy ritkán léphetnek az ilyen mágikus helyre. Szinte megkövülten álltam a tűzimádók körében. A csodás tűz folyton lobogó lángja, piros, táncoló fénye az egész termet elárasztotta. A jámbor papok arca, mozdulatai, a szikrák pörölye, a fa pattogása az évezredes múltat idézte. Talán így állhatták körül az elődök félve, tisztelve, imádva az életüket megkönnyítő vagy pusztító tüzet. A villámcsapások nyomán fellobbanó tüzekben isteneik segítő vagy sújtó kezét vagy haragját vélték felfedezni. 

Valamikor errefelé minden városban, faluban fellobbant és égett a tűz. Úgy tartották, ha a tűz elalszik, az végzetes lehet. Uralkodójuk csak addig él, amíg a tüzek folyamatosan lobognak. Századokon keresztül sokféle hatás érte az itt élőket. Így már csak néhány helyen ég a tűz, de ott mágikusan, szakadatlanul.

Találkoztam a zoroasztrianizmus egyéb vallási, kegyeleti szokásaival is. Különösnek tűnt, hogy halottaikat nem temették el, mert ezzel beszennyezték volna a földet. Nem hamvasztották el, mert megfertőzték volna a tüzet. A városok, falvak közelében lévő magaslaton a hallgatás tornyait építették fel. Miután az elhunytat szertartás keretében elbúcsúztatták, felkészítették a túlvilági útra, felvitték a torony tetejére, ruhátlanul kiterítették, s a továbbiakat a keselyűkre, sasokra és a napra bízták. A keselyűk és sasok a menet láttán már nagyon jól tudták a feladatukat. Egészen az elmúlt század közepéig élt ez a kegyetlen szokás, mígnem egészségügyi okokból szigorúan betiltották. A tornyok azóta is mementóként, ijesztően állnak, s néhány keselyű néha-néha reménytelenül szálldos a magasban.

Utam folytatásakor az ég peremén bíborban fürdőző viharfelhők gyülekeztek. Az első szellőfuvallat még simogatott, ám az erősödő széllökések nyomán az út mindkét oldalán megmozdult a homoktenger, minden fellelhetőt maga előtt görgetve. Pillanatok alatt mindent elárasztott, még a számba is került belőle, s csikorogva ropogott a fogaim között. Látni alig lehetett, nem csak az eltűnő, máshol magasodó homokbuckák akadályoztak a haladásban. Lélekben kapaszkodtam a nagy semmibe, megváltást várva. Az ottaniak védekezési módját követve hamar előkerültek a kendők, s csak a szemeimnek maradt némi keskeny rés. S ahogy váratlanul ránk csapott a vihar, úgy el is csendesedett.

A távolban pedig feltűnt egy hosszú vályog épületsor, amely egykor a karavánok napi pihenőhelye, a karavánszeráj volt. Úgy mesélték, hogy a selyemút mentén egynapi tevejárásonként építették. Ezek mind víznyerő helyek is voltak. A szívós állatokat a súlyos terhektől megszabadították, volt evési és ivási lehetőség. A tevehajcsárok este a tűz köré telepedtek, nézték a varázslatos, csillagos eget, beszélgettek az időről, a viharokról, s a régmúlt idők csodás történetei is előkerültek. A hajnalok a hajcsárok kiáltásaitól, az állatok ordibálásától volt hangos, s már indultak is a nagy ismeretlen felé.

Napjainkban a karavánokat gépkocsik váltották fel, de az emberek tevékhez fűződő szeretete, ragaszkodása megmaradt. Az épületek még dacolnak a barátságtalan idővel, hajlékot nyújtva a teve-, birka- és kecskepásztoroknak. Még egyszer végigjártam az üres tereket, s megérintett a régmúlt idők szelleme, újra és újra.