Napfényes Florida

Húsz éve nem látott, az interneten hirtelen felbukkanó egykori főiskolás társam döntő hibát vét. Arra hivatkozva, hogy unatkozik, meghív magához Floridába. Akkor még nem gondolja, hogy két hét múlva az Orlandóba igyekvő gépen ülök. Az utazás nem habkönnyű, a New York-i átszállásnak és az ottani hétórás várakozásnak köszönhetően pont egy nap telik el a budapesti indulástól, mire megérkezem. Helyi idő szerint éjjel egykor landol a gépmadár, az itthoni klíma után az éjszakai 22 Celsius roppant barátságos. Másnap délelőtt az első csodával is szembesülök, Cape 
Canaveral tengerpartjára igyekezve egy teknősbéka megy át előttem az úton. 

Ismerősöm napközben dolgozik, így a délelőttöket meg a kora délutánokat jobbára a strandon töltöm, a fentebb említett településen és Cocoa Beach-en, napozó fiatalok, kocogó középkorúak, valamint sok horgász társaságában. Bár a víz hőmérséklete az európai hidegből érkező számára kiváló, a helyiek nem igazán fürdőznek, azt mondják, megvárják a nyarat, a víz számukra nem elég meleg. Igen, nekik van idejük kivárni, míg a tenger eléri a 25 fokot. Bár hozzáteszik, akkor a levegő közelíti a negyvenet, amit viszont túlzásnak tartanak. Egy biztos, Floridát nem véletlenül nevezik a napfény államának. A rendszámtáblák egy részén narancsok és pálmafák láthatóak. 

Vendéglátóm bevallja, az élet itt sem könnyű - tegyük hozzá gyorsan, sehol sem az - , más kérdés, hogy jobban él, mint otthon. Tizenhárom éve érkezett, letelepedési engedélye van, de arra minimális az esélye, hogy komoly egzisztenciát épít magának. A lakását bérli, közel a tengerparthoz, a szomszédjában más államokból érkezett idősek élnek. Néhány éve költöztek ide, jobbára hideg, északi államokból, ahol megelégelték a havat, a mínuszokat, úgy döntöttek, nyugdíjaséveiket a melegben óhajtják élni. A kontinensnyi ország középső részén található házaikat eladták, s a kapott összegből nem túl nagy, de a célnak tökéletesen megfelelő apartmant vásároltak Floridában.
Míg az állam déli részén, Miami környékén sok a spanyol ajkú, mexikói és kubai bevándorló - a sok munkával és nem túl magas jövedelemmel kecsegtető állásokat jobbára ők töltik be- , Orlandóban és környezetében, Cape Canaveralon, Cocoa Beachen spanyol szavakat jóval ritkábban hallani. 

Az ide érkezőket a homokföveny és a kellemes óceán mellett leginkább a szórakoztatóparkok várják. Az árak magyar szemmel kimondottan jók, míg hat éve - amikor utoljára jártam itt - egy-egy belépőért 13-15 ezer forintnak megfelelő összeget kellett leszurkolni, ezt ma a dollár gyengülése miatt tízezer alatt meg lehet úszni. Ugyanis az infláció nem jelentős, ám az amerikai fizetőeszköz jóval kevésbé acélos, mint egy évtizede. Panaszkodnak is a helyiek, hogy külföldre utazva jóval többet kell leszurkolniuk a szolgáltatásokért, mint korábban. 

Amúgy Florida történelme - amerikai viszonylatban - rendkívül gazdagnak mondható, határain belül található Amerika két legrégibb, európaiak által alapított települése, Pensacola és St. Augustine. Előbbi északnyugatra, az Alabamával közös határ mentén helyezkedik el, utóbbi északkeleten, Jacksonville alatt, közel a Floridát Georgiától elválasztó területhez. Pensacolát öt zászló városának is nevezik, ugyanis 1559-től különböző lobogók fennhatósága alatt leledzett, napjainkban nagyszerűen fejlődő ipari központ és katonai támaszpont. St. Augustine-t 1513-ban Ponce de Leon fedezte fel, de több mint ötven éven át, egészen 1565-ig egyetlen érkező sem érezte úgy, hogy itt szeretne élni, senki sem telepedett le a vidéken. 

Később a spanyolok legfőbb támaszpontja lett, majd Florida fővárosaként funkcionált. Sokszor támadták meg, 1585-ben például Sir Francis Drake emberei végeztek rendkívüli pusztítást, földig rombolták. 

Floridában járva az ember lépten-nyomon indián eredetű városokba botlik. A spanyol hódítás idején tízezer, négy törzsből származó őslakos indián élt a vidéken, a timukuák és az apölesík északon és középen, míg a kaluszák és majimik a déli oldalon. Mégsem ők, hanem a szeminolok a legismertebbek, akik Georgiából, a törzsüktől elszakadt, menekült rézbőrűek voltak. Hozzájuk csapódtak a szökött rabszolgák, akikkel olyan erős szövetséget kötöttek, hogy elfoglalták az állam jelentős részét. Később az indiánokat legyőzték, napjainkban már csak a településeik nevei emlékeztetnek rájuk, egyik legismertebb vezérük, Osceola nevét nemzeti park őrzi északon. 

Azok az indiánok, akik túlélték a harcokat, a ma Evergladesként ismert mocsaras vidék szívébe menekültek, leszármazottaik ma is itt élnek. Florida a déli államokhoz hasonlóan sokáig a gyapjúról és a cukornádról volt nevezetes, viszonylag későn fedezték fel az egyéb lehetőségeket. Az 1930-as években a gazdasági válság ugyan itt is éreztette hatását, de ebből gyorsan kilábaltak, az állam népessége hirtelen megnégyszereződött, az ingatlanok értéke emelkedett, luxushotelek nőttek ki a földből. New York-i gazdagok, valamint más, hideg, északi városok milliomosai előszeretettel vásároltak vagy építettek itt házakat, Florida felkapott téli üdülőhely lett, s ezen szerepét őrzi ma is. 

Nemzetközi ismertségét a három legnagyobb szórakoztatóipari centrumnak, a Walt Disney Worldnek, az Universal Studiosnak és a Sea Worldnek köszönheti. Helyenként kicsit giccsesek, de tartalmaznak csodákat. Végigrohanni őket nem érdemes, szinte mindegyik megér egy-egy napot. 

Erősen szitkozódom, ugyanis a tampai - hokimeccsel összekötött - kirándulást elviszi a vihar. Emberem dolgozik, egy ismerősét kéri meg, vigyen át a 250 kilométerre található nagyvárosba, a nyugati partra. A megbeszélt indulás előtti percekben - buszra szállni, autót bérelni már nincs idő, vereségre vagyok ítélve - érkezik a telefon, a zuhogó eső meg tornádóveszély miatt az ismerős számomra idegen ismerőse nem vállalja a kirándulást, az áhított NHL-derbi tehát ugrott. Cape Canaveralon egy tetőt lekap ugyan a szél, az eső szakad, az idő szeles, ám a vihart nem érzem drámainak. Ismerősöm munkahelyéről telefonál, mindent jól zárjak be, valamint négy méterre távolodjak el az ablaktól, ha az orkán betöri az ablakot, nehogy megsérüljek a szilánkoktól. Az eső fél napon át ömlik, de a beharangozott ciklon végül nem érkezik meg, a késő esti órákban is az elmaradt kirándulás miatt bosszankodom. 

Néhány nap múlva, a Kennedy Space Center meglátogatásakor viszont szerencsém van. Amikor a NASA látogatói pavilonjához érkezem, közlik, nem akármilyen élményben lesz részem, délután háromkor lövik fel az Atlantis űrhajót. Belül több ezer látogató kémleli az eget, a nap rendkívüli erővel tűz, sokan félmeztelenül napfürdőznek, mások piknikeznek az űrközpont pázsitján. A kilövés után egy percig látható az egyre magasabbra emelkedő űrsikló, majd eltűnik a felhők felett. A különböző pavilonok rendkívüli érdekesek, minden látható, ami az űrhajózással kapcsolatos. A Rocket Parkban, azaz a rakétaparkban hatalmas, évtizedes űrrepülőgépek között sétálgatok, az egyiket belülről is meg lehet tekinteni, valamint kétszer nézem meg a közel egyórás háromdimenziós mozit, szinte a világűrben érzem magam. De a legnagyobb élményt a Shuttle Launch Experience jelenti, szimulátor segítségével lemodellezik - a saját bőrömön tapasztalom -, mit érezhet az asztronauta a kilövés pillanatában. Az élmény rendkívüli, ide háromszor térek vissza, s állom végig a hosszú sort, mire végre az épületbe érek. 

A zárás előtt, a kora esti órákban bandukolok az űrközpont kijáratához, előzőleg egy hatalmas asztronauta jelmez  előtt japán turistákkal fotóztatom magam, s elképzelem: én is űrhajós leszek, mint Anettka. Benézek az ajándéktárgyüzletbe, ahol a plüssállatkáktól kezdve a kis és nagy műanyag űrhajón át az űrbe igyekvők  ruhájáig minden kapható, méghozzá a címkén diszkrét Made in China felirattal. Megnyugszom: itt is a helyére került a világ.