Bölényekkel találkoztunk Hollandiában

Az Északi-tenger felől érkező szél szemerkélő esőt fúj az arcunkba. Fejünk fölött sirályok rikoltoznak, lábunk alatt a tengerből partra sodort kagylóhéjak és csigaházak ezrei ropognak. Szürke felhők és szürke tenger - a horizont nem létezik, az egyhangúságot csak a hullámok tarajainak és a parti madarak tollának villanó fehérje töri meg. Mellettünk egy apró partfutó siet fel-alá kis lábacskáin, hogy csőrét a homokba duggatva rákokat halásszon. Lassan beérünk a kraansvlaki homokdűnék közé, ahol tövises bozót, kietlen holdbéli táj és rézzöld fenyvesek váltják egymást. Tudjuk, valahol mögöttük bölények egy kisebb csordája békésen tépdesi a gyér füvet.

A látogatók szeptembertől márciusig járhatják a természetvédelmi területen végighúzódó ösvényt, ahol bármikor találkozhatnak a csordával. A skótfelföldi marhák szívesen megközelítik a turistákat

Valaha egész Európában szabadon barangoltak, legeltek, a természetes ökoszisztéma részeként formálva környezetüket. Aztán jött az ember. És vadászni kezdett. A bölények húsa ízletes volt, szőre remek téli öltözet. Számuk rohamosan csökkenni kezdett. Aztán az ember földet kezdett művelni, szarvasmarhát tenyészteni, egyre nagyobb területeket szakítva ki a természetből. És a bölények - más élőlényekkel együtt - lassan zsebkendőnyi térségekre szorultak vissza. Az első világháború éhező katonái az utolsó egyedeket is megették, 1919-re az európai bölény természetes élőhelyein teljesen kihalt. Csupán 54 állatkerti példány élte túl az ember hatását. E pár állatból sikerült mára mintegy négyezres létszámúra visszaszaporítani az állományt. Egyelőre azonban csak rezervátumokban találkozhatunk velük, bár már több országban célul tűzték ki legnagyobb emlősünk természetes élőhelyeire való visszatelepítését. A faj még mindig fokozottan veszélyeztetett. Az európai bölényállományból tizenhat példány él a hollandiai Kraansvlak természetvédelmi területen. A projekt 2007-ben, három bölény érkezésével kezdődött, a tengerparti dűnék beerdősülésének megakadályozását célozva. Pár év múlva konik lovakkal, az egykori európai vadló faj, a tarpán legközelebbi háziasított fajtájának egyedeivel is kiegészítették a legelő állományt, és néhány skótfelföldi marha is érkezett. Kezdetben az érdeklődők csak a kerítésen kívülről szemlélhették az állatokat, később vezetett túrákat kezdtek szervezni a kerítésen "belülre". Öt évvel ezelőtt pedig megnyitották a természetvédelmi területen keresztül húzódó, szabadon látogatható ösvényt, a Bison Trailt (azaz Bölény Csapást).

Vezetőnk, Yvonne Kemp elmondja, soha nem volt még olyan gondjuk, hogy bárkit  "megtámadtak" volna a bölények, vagy, mondjuk, ki akartak volna "szökni" az egyébként cseppet sem masszív kerítésen át. - Sajnos sokaknak egy agresszív állat jut eszébe, ha a bölényre gondol, ám ez egyáltalán nem így van. Akárcsak a szarvasmarha, a bölény is jámbor legelő állat; kíváncsi, az embert pedig sajnos nem tekinti ragadozónak, így hajlamos túl közel jönni, hogy megszemlélje, miféle teremtmény érkezett a területére. Ez persze nem jó, hiszen ezek vadállatok, a helyük a természetben van, nem az ember mellett, így igyekszünk elkerülni a közeli találkozásokat - jegyzi meg a projektkoordinátor.

Fél óra gyaloglás után megérkezünk ahhoz a helyhez, amit az egyik állat nyakán lévő nyomkövető legutóbbi tartózkodási helyként jelzett. Vezetőnk javaslatára óvatosan közelítve felmászunk az előttünk húzódó dombra, és - ahogy tekintetünk kibukkan a tetőn - szemünk elé tárul a csorda. Páran legelnek, két fiatal bika próbálgatja az erejét, egymást taszigálva le-föl a szemközti domb lejtőjén. Kicsit odébb a vezértehén (mivel a bölényeknél a legidősebb nőstény a vezető) bölcsen szemléli a "viadalt". Ahogy észrevesznek bennünket, az összes szempár felénk fordul: mozdulatlanul bámulnak, és mi is mozdulatlanul bámulunk. De a meglepetés az állatok részéről gyorsan elillan; ők már láttak embert. Folytatják a békés fűtépdesést, ahogy azt évszázadokkal ezelőtt is tették. Mi pedig arra gondolunk, milyen jó lenne, ha Európában bárhol, bármikor hasonló kép tárulhatna elénk.

Nálunk is gyakori volt

Az európai bölényt sokszor összetévesztették a vad őstulokkal, amely az ókorban és középkorban szintén élt még Közép-Európában, és ezzel együtt a szarvasmarha ősének tekintették. A középkori Magyarországon gyakori vad volt, amit bizonyítanak a bölény összetételű helynevek és a korabeli krónikák.