A csizma lúdtalpán

Kik merészkednek el Olaszország Taranto nevű városába, a "csizma (lúd)talpába"? Egy vasutasokból álló tízfős társaság, akik vonattal szelték át az országot észak-déli irányban.

A Tarantói-öböl jelentős városa Taranto, amit spártai ifjak Taras néven alapítottak i.e. 708-ban. Ifjak? A legenda szerint inkább fiak, akiket anyjuk nem vállalhatott, hiszen az idő alatt fogantak és születtek, míg férjük valahol a háborúban csatázott. Amikor híre ment, hogy a férjek hazajönnek, a fiakat összegyűjtötték és elhajóztatták őket. Ezek az anyjuk által kiebrudalt fiúk itt kikötöttek és alapítottak egy települést közel hazájukhoz.

Gazdag kereskedőváros lett belőle, amit a telhetetlen Róma megkaparintott. Később ide jártak a rómaiak tivornyázni, mert egy császári rendelet ezt ott megtiltotta. A császár azzal a bizonyos rendeletével az erkölcsöt védte: minden szülő- és nemzőképes korú római polgár köteles házasságban élni és törvényes gyerekeket világra hozni! Mert ahogy Róma gazdagodott, úgy egyre kevesebb törvényes gyerek született. A férfiak ágyasokat tartottak, a családok széthullottak. Az a család, amely a római történelem kezdetén a legszentebb eszmény volt.

Mi a mai Tarantóban régi és újvárost is találtunk. A régi központ, Citta Vecchia a két kis öböl, a Mar Piccolo és a Mar Grande közé ékelődő kis sziget. Fő utcáján egyéb látnivalók mellett található a San Cataldo-katedrális. Ettől keletre helyezkedik el a Citta Nuova, az újváros.

A Citta Vecchia és Citta Nuova közötti csatorna felett egy valódi kuriózum, egy forgóhíd, a Ponte Girevole ível át, amelyet a hajóforgalom akadálymentes lebonyolítása céljából terveztek mozgathatóra. Mert ma a kikötőben hadihajók horgonyoznak, itt van az ország egyik jelentős haditengerészeti támaszpontja. Talán ezért nem szállják meg a turisták tömegei.

A strandja nem zsúfolt, egy-két néger fiú szolgáltat. Na, nem úgy! Árusok ők, akik bámulatosan egyensúlyozva közlekednek a forró homokban, méter magasra föltornyozott kalapokkal a fejükön. Minden originale, még a márkás óra is potom áron kapható!

A délutáni szieszta után estére fölélénkült város forgatagába mi is belekóstolunk. Társaságunk a kikötőnél álldogálva élvezi egy tengerész-fúvószenekar zenéjét. Figyelmünk két, a közelünkben egymással társalgó, valamit találgató férfira irányul. Amikor már nem bírják cérnával, egyikük odaszól:
- Danesi?
- No.
- Norvegesi?
- No.
- Svedesi?
- No. Siamo ungheresi - segítettük ki a kíváncsi olaszt. Kapott is fejéhez:
- Sí, sí, Bukarest.
 Reagálásunkat nem értette. Szerencsére. A másik férfi már akcentussal, de érthetően szólalt meg: "Csikos, puszta, gulás." Honnan tudta ezeket rólunk?

Ezután mindannyian a híd túloldalán álló négyszögű erődben, a Castello Aragonese-ben zajló zászlólevonás precíz szertartását bámultuk, amit jóképű haditengerészek végeztek a zenekar muzsikájára. Nekünk úgy tűnt, hogy minden tarantói itt tolong, akik ezután élték rendes életüket: vacsoráztak, iszogattak, tereferéltek. A gyerekek még éjfélkor is az utcán játszadoztak, mit is keresnének a nappali forróságban odakint? Majd elindultak hazafelé: papa, mama, gyerek vagy gyerekek egy robogón.

Hogy van ez? Létezik olyan közlekedési morál, ami miatt nem szükséges a túlszabályozottság? Mi mindenesetre másnap elutazunk Gallipoliba. Ki tudja, milyen érdekességgel találkozunk ott?