A „felszabadított” munkásosztály csúnyán át lett verve

Marx annak idején azt jelentette ki, hogy a legfejlettebb országokban és nagyjából egy időben győz majd a szocializmus. S mi történt? Egy országban, s az egyik legelmaradottabban, diadalmaskodott. A logikai ellentmondás úgy oldható fel, hogy Marx tévedett, vagy úgy, hogy amit a cári Oroszországban történt, az nem szocialista forradalom volt, s ami követte, az semmi esetre sem volt a szocializmus építése, hanem valami más. Legújabb tapasztalataink szerint ez az utóbbi a valószínű. De akkor mi az, ami a Szovjetunióban az 1917 utáni hét évtizedben, s nálunk, hogy ezt se hagyjuk ki, 1949-től a rendszerváltásig történt?

Egy sztori 1983-ban, Marx Károly halálának 100. évfordulóján, Székesfehérváron az MSZMP Oktatási Központjában ünnepi tanácskozást tartottak. Dunaújvárosból ingyen buszok indultak, bár engem nem hívtak, de a magam költségén elmentem, mert érdekelt az előadó, Hermann István filozófus személye és mondanivalója. Jól megtelt a terem, mert a marxista egyetem összes hallgatóján kívül sok meghívott „érdeklődő” is jelen volt. Meglepetésre Hermann István professzor igen kedvetlennek mutatkozott, s feltűnően hamar befejezte előadását. A rendezők biztatgatták a hallgatóságot, hogy szóljanak hozzá, hisz ily hamar nem lehet vége az ünnepi rendezvénynek. De hát senkinek nem akaródzott felállni. Mi a fenét kérdeztek volna? Egyáltalán nem érdekelték őket az ideológiai problémák. Feszengtek nagyon, megtelt a terem feszültséggel, kínos volt a csend. Szomszédom biztatására felálltam, és kérdeztem kettőt.

Marxista volt-e Marx, azaz pusztán azért lett forradalmi szocialista, mert hatalmas szellemi erőfeszítéssel felismerte a történelmi szükségszerűséget, vagy itt másról s főleg másról is van szó? Arra utaltam, hogy az ifjú tudós megpályázott egy filozófiai tanári állást, de mivel nagyon elkésett a doktorijával, más kapta meg a katedrát. Ha Marx kerül oda, akkor a reakciós porosz állam szolgálata, dicsőítése lett volna a feladata. Mivel csalódott, egy ellenzéki újságban durván, kíméletlenül kezdte támadni a porosz államot, míg ki nem utasították. A professzor úr bólogatott: igen, ez nem alaptalan feltevés.

A másik kérdés nagyon kényes, szinte életveszélyes volt, hökkent szemekkel meredtek rám a teremben ülők, mikor megfogalmaztam. Így szólt: Vajon az, ami a Szovjetunióban történt a 20-as évek végétől és nálunk 1949-től, amit a szocializmus építésének neveznek, az tényleg az volt-e, vagy inkább az elmaradt, ki nem fejlődött eredeti tőkefelhalmozás pótlása, sajátos eszközökkel, addig nem ismert különös módon. Arra hivatkoztam, hogy az eredeti vagy kezdeti tőkefelhalmozás nem más, mint az a kétoldalú folyamat, amely létrehozza a kapitalizmus, a tőkés termelés feltételeit azzal, hogy az egyik oldalon felhalmozódik kevesek kezében az érték, a pénz, a termelőeszköz, míg a másik oldalon létrejön egy óriási tömeg, melynek tagjai elvesztették létfenntartási és termelési eszközeiket, teljesen nincstelenné váltak, így arra kényszerülnek, hogy eladják a munkaerejüket. A kisebb csoportból lettek a tőkések, a nagyobból a bérmunkások. Később a kibontakozó szabad verseny meg az ipari forradalom meghatározóvá tették ezeket a viszonyokat, és uralkodóvá vált a kapitalizmus.

A cári Oroszországban ez a XX. század elejére sem történt meg, a lakosság több mint 80 %-a muzsik volt s jórészt analfabéta, és valódi polgárság sem létezett. Így nem volt modern ipar sem. Ezért vesztette el a győztes oldalon, jóval a harcok befejezése előtt, az első világháborút, a gépek háborúját Oroszország. Ha egyben akart maradni, villámgyorsan kellett iparosodnia, s ennek lett az eszköze „a szocializmus építése”, melynek megalapozása úgy történt, hogy mivel nem volt megfelelő polgárság, azt az állam pótolta azzal, hogy minden termelőeszközt összevont a saját kezében, a másik oldalon pedig kiszolgáltatott nincstelenné, proletárrá tett mindenkit. Aztán központi irányítással, tervezéssel megindult az álszocializmus építése. Sztálin többször hangoztatta, hogy nekik egy-két évszázad alatt kell megcsinálni azt, amit a nyugati kapitalizmus évszázadok alatt végzett el. Tudjuk, a tőke mindig vérben és szennyben jön a világra, s ha ez sűrítetten megy végbe, akkor a szörnyűségek felfokozódnak. Ez történt a Szovjetunióban. Ez a borzalmak magyarázata és nem a személyi kultusz.

Hermann István filozófiai professzor meghallgatta kérdésemet és kiselőadásomat, majd csak annyit mondott: Igen, kérem, pontosan erről van szó. Lelépett az emelvényről és távozott. Izgatott káoszt hagyott maga után. Egy furcsa kis ember, az igazgató, gesztikulálva szaladt utánam: Kiss elvtárs! Kiss elvtárs! – Hermann elvtárs nem úgy gondolta ám. Szörnyen megrémült: Mi lesz most vele?

Jó pár év múlva Benke Valéria, a Társadalmi Szemle főszerkesztője, a Párt főideológusa, majd más is, eredeti szocialista tőkefelhalmozásról kezdett beszélni. A létező szocializmust pedig manapság sokan államkapitalizmusként emlegetik, mint például Tamás Gáspár Miklós filozófus, a közismert TGM.

Hát igen a „felszabadított” munkásosztály csúnyán át lett verve. A valóságot nem lehet megerőszakolni. Ha mégis úgy teszünk, mintha meghágnánk, végül mi rémülünk meg a legjobban az aktus eredményétől.

Ha a kommunizmusra mint mozgalomra gondolunk, akkor voltaképpen két törekvésről van szó. Az egyik az, hogy a kommunisták vezetésével a proletárok felszabadítják magukat az elnyomás és kizsákmányolás alól, a másik meg az, hogy a kommunisták a proletariátus segítségével hatalmat és gazdagságot szereznek. Az utóbbi meg-megvalósult, de az előbbi megvalósulásához kell még néhány száz év.