Almássy Zsuzsa, a műkorcsolya élő klasszikusa

Esténként elnéptelenedett a város, a szomszédok a sámlijukkal már délután lefoglalták a helyüket a fekete-fehéren villogó Kékes tévénk előtt és óriási izgalommal vártuk Almássy Zsuzsit, a magyar korcsolya-sport világhírű csillagát, aki a kűrjét rendszerint egy saját elemmel, fergeteges malomforgással fejezte be...

Ma már ez is legendának számít, akár a televíziózás hőskora, amikor a műkorcsolya Európa és világbajnokságok közvetítése hazánkban elkezdődött . Pedig a 60-as, 70-es évek sportolói ma is itt élnek közöttünk. Almássy Zsuzsával, minden idők legeredményesebb magyar műkorcsolyázójával nemcsak Budapesten, hanem például akár a veszprémi piacon is összefuthatunk, de fagyizhatunk mellette a füredi sétányon is. A nyarakat ugyanis az utóbbi években többnyire Lovason tölti a családjával. Most azonban a Sportmúzeumban Korcsolya anno címmel megnyílt kiállításon találkoztunk, ahol a műkorcsolya EB alkalmából megidézték a sport történetét és az eseményre meghívták a sportág élő klasszikusait.

Almássy Zsuzsa

Almássy Zsuzsa Svájcból érkezett haza, ahol 1980 óta kettős állampolgárként él. Elég gyakran s újabban egyre hosszabb időt tölt újra itthon. Már megengedheti magának, hogy a szíve szerint döntsön, hiszen mint elmondta: az idén nyugdíjba vonult. Képletesen szólva, lelassítja a malomforgást, ami versenyzőként a védjegye lett. Nem dolgozik tovább edzőként, pedig bőven lennének még tanítványai, akik tőle szeretnék megtanulni a korcsolyázás alapjait. A neve bárhol jól cseng a világon, Zürichben pedig különösen, már csak azért is, mert 1971-ben egyebek közt ott szerzett EB ezüst-érmet. A svájci edzője hívta az alpesi országba, miután sportpályafutását befejezte.

Egy évig az Amerikai Egyesült Államokban az Ice Capades jégrevű hivatásos jégtánc szólistája is volt, s utána nem mellékesen, gépészmérnöki diplomát szerzett a Budapesti Műszaki Egyetemen. Mérnökként persze nem dolgozott soha, de megmutatta, erre is képes. Zürich nemcsak versenyzőként és edzőként, hanem a magánéletben is sikert hozott Almássy Zsuzsának. Ott ismerkedett meg a férjével, Pauli Lászlóval, aki szintén sportoló volt, s akinek a testvérét Zsuzsa tanította korcsolyázni. Ikerlányaik születtek: Judith és Sabine, akik - akárcsak Zsuzsa - , egészen kicsi korukban megismerték és megszerették a műkorcsolyázást, a jégtáncot. S bár kezdetben egyéniben versenyeztek is, hét-nyolc évesek voltak, amikor édesanyjukkal együtt áttértek a szinkron-korcsolyára. Hogy miért? Egy korcsolya-bajnoktól talán különös, de nagyon is érthető, emberi magyarázatot kaptunk.

- Az egyéni műkorcsolyázás – de talán minden más egyéni sportág is - arról szól, hogy a többieket le kell győzni. Kegyetlen harc folyik a győzelemért, egymás ellen is. Amikor az én két lányom közül az egyik nyert, a másik pedig „csak” helyezett lett egy versenyen, rádöbbentem, ez lélekben előbb-utóbb egymás ellen fordítja őket. Nem akartam. Nem bírtam volna elviselni anyaként, és már edzőként sem. A sportban az a szép, ha egymásért is tudunk küzdeni, ha közös az öröm és a bánat. Persze, voltak továbbra is egyéni tanítványaim, akik ragaszkodtak hozzám. Aztán terápiás céllal is foglalkoztam fiatalokkal, ennek Svájcban komoly eredményei vannak.

A szinkron-korcsolyázást mindhárman megtanulták, majd Svájcban és itthon is – tanították. A lányok nemcsak a csapat tagjaiként, hanem edzőként is segítettek a mamának. Éveken át rendszeresen hazajártak és részt vettek a székesfehérvári és miskolci szinkron-korcsolya csapat felkészítésében és szép sikereket értek el.

Almássy Zsuzsa, aki már kilencévesként ifjúsági magyar bajnok és 1964-1972 között a magyar válogatott tagja volt, s ezekben az években a neve egyet jelentett a magyar műkorcsolya sporttal - a budapesti EB vendégeként ezúttal a SYMA csarnokban drukkolja végig a versenyeket. A sokszoros bajnok ma is lépést tart a sportág fejlődésével, versenybíró specialistaként naprakészen követi a követelmények és a szabályok változását, ismeri a versenyzőket és büszke a magyar műkorcsolyázók teljesítményére. Ő igazán tudja, mi van a siker mögött. A kiállítás egyik gyönyörű relikviája Almássy Zsuzsa piros bársony kűrruhája, Márk Tivadar, az Operaház akkori jelmeztervezőjének munkája. Derékbősége ránézésre nem több ötven centinél. Eszembe jutott egy korábbi beszélgetésünk: - Egész életemben fogyókúráznom kellett – mondta – mérhetetlen szenvedések árán tudtam tartani a versenysúlyomat. Volt idő, amikor a túlzott terhelés a növésben lévő csontjaimban csontritkulást okozott és erős fájdalmakkal küszködtem. De soha nem bántam meg, hogy a sportot választottam.

Mi még emlékszünk, amikor Almássy Zsuzsa a magyar csárdást ebben a ruhában eltáncolta a jégen. A stadionokban állva, vastapssal ünnepelte a közönség – az egész világon.