A nagyok mögött a Dakaron

Azt mondja, ha 2006-ban kicsivel higgadtabb, hasonló helyezést produkált volna. Ezúttal rutinosan rótta a kilométereket, a gyári menők után érkezett a célba, Szenegálba, a Rózsaszín-tó partjára.

- Egy éve indult először. Mi hozta meg a kedvét?

- Az, hogy a hazai enduró-bajnokságon már ötször győztem. Remek barátom, a győri Varga Ákos tavaly és tavalyelőtt indult a Dakaron, elsőre a 27. helyen zárt, tavaly 60. lett. Egy esztendeje úgy döntött, többet nem indul, ám a hírek szerint jövőre ismét nekivág. Enduróviadalokon küzdöttünk egymás ellen, s én mindig megvertem, úgy gondoltam, ha ő 27. lett az első Dakarján, nekem is meg kell próbálnom. A versenyszerű motorozást 1992-ben kezdtem, motokrosszal indítottam, második lettem a juniorbajnokságon, később indultam szuperkrosszviadalokon, aztán 1997-ben váltottam enduróra. Szerepet játszott, hogy Kiskunlacházán, krosszversenyen eltört a gerincem, két hónapig feküdtem gipszben, mozdulatlanul. A gerincvelő szerencsémre nem sérült, csak a csigolya, így egy év alatt tökéletesen felépültem. Akkor döntöttem az enduro mellett. Az első idény végén majdnem aranyat nyertem, néhány pont választott el a diadaltól. A második év hasonlóan ezüstöt hozott, azóta azonban jönnek a sikerek. Pedig építkezés miatt pár idényt kihagytam. 2003-ban csapatban, 2004-ben egyéniben abszolút magyar bajnok lettem, 2005-ben pedig három kategóriában is győztem.

- Súlyos bukás után én alighanem egy életre elbúcsúznék a motortól, nem azon meditálnék, hogy nevezek a Dakarra...

- Az esésem egyrészt régen volt, másrészt úgy éreztem, eredményes lehetek. Tavaly is jól kezdtem, az első néhány nap után a 30. helyen motoroztam, amikor elbuktam. A negyedik vagy az ötödik napnál tartottunk, amikor egy kősivatagban elestem, a motorral 360 fokos fordulatot írtam le a levegőben. Nagyon gyorsan mentem, kerülgettem a versenyzőket, amikor megtörtént a baj. Előzőleg amatőr voltam, egy spanyolt vontattam kötéllel fél napon át, s visszacsúsztam hetven helyet. Ezt akartam behozni, emiatt mentem az indokoltnál sokkal gyorsabban, 150-nel.

- Amikor segített a versenyzőtársán, nyilván arra gondolt, ha ön jót tesz mással, később visszakapja.

- Négy napon át egymás mellett mentünk, sírva kö-nyörgött, ne hagyjam ott, mert kiesik, én meg elkezdtem húzni. Én másnap kiestem, ő sokáig a 15. helyen haladt, műszaki hiba miatt mégsem fejezte be a Dakart. Ahogy idén sem, pedig végig elöl, a 15. helyen haladt. Én idén már rutinosabb voltam, ahol tavaly még gázt adtam, idén már fékeztem. Biztonsági motoro-zást hajtottam végre. Tavaly, bár töréseim voltak, összességében szerencsém volt. Hiszen ott is maradhattam volna. Aki ekkorát esik, könnyen az életét vesztheti. Három lehetőség adódik. Felkel, leporolja a ruháját, s megy tovább, töréseket szenved, de túléli, mint én, vagy meghal. Varga Ákosnak is szerencséje volt tavaly, hasonlót bukott. Fájlalta a vállát, de visszaült a motorra, s végigcsinálta. Idén már tudtam, ha ugyanúgy rohanok, mint egy éve, megint összetöröm a pofámat.

- Ezúttal sem ment minden zökkenőmentesen, a navigációval akadtak az elején gondjai, s kifogyott a motorból a benzin.

- A benzines történet szinte hihetetlen, amikor elindultunk, a kapott térképen - amivel tájékozódtam - jeleztek benzinkutat, de kiderült, ez évek óta nem működik. Tehát a papír téves információt tartalmazott, s mivel a következő szervizpont 200 kilométerre volt, a tankban pedig alig néhány liter üzem-anyag, ezért visszafordultam, s a rajtnál tankoltam. Fél órát vesztettem, de ez volt a logikus, hiszen ha a sivatagban fogy ki a benzin, még több időt buktam volna. Indult volna a könyörgés, hogy valaki adjon út közben. Vagy tudok átszívni valakitől, vagy nem. Amúgy túl sok hibát nem követtem el a verseny során. Ha minden optimálisan alakul, szerintem a 18. helyen tudtam volna bejönni, tehát nem lenne lényegi a különbség. A helyezéssel elégedett vagyok, a kisebb hibáktól eltekintve a motorozással is. A navigációval az első három napon meggyűlt a bajom. Ez nem engem segít, hanem a rendezőket, így tudják ellenőrizni, merre járok. A GPS minden délelőtt kilenckor kikapcsolt, s tízkor újra működésbe lépett. Majd megőrültem, hiába szóltam a szervezőknek, hogy valami nincs rendben, először nem hitték el. Időbüntetéseket kaptam, aztán a harmadik nap szóltam, valami most már történjen, hiszen ez így nem mehet tovább. Kiderült, rossz a programozás és az antennával is gond van. Kicserélték a hibás alkatrészeket, a büntetést törölték, a folytatásban nem volt gond. A nevezési díj összesen 13500 euró, ebből a navigációs rendszer kötelező bérlése 3500 euróba kerül, szóltam, ennyi pénzért nyugodtan elvárhatom, hogy hiba nélkül működjön. Egy éve a nevezési díj nagy részét én fizettem, idén a szponzoraim, tehát nekem nem került jelentős pénzembe a viadal. A motor az enyém, azt én vettem, de az egyéb költségeket a támogatóim rendezték. Illetve a műholdas telefon az én tulajdonom, ezen értem utol esténként a családot, a nejemet meg a tízéves fiamat. Jó volt hallani a hangjukat.

- Nem mondták, legközelebb ne induljon?

- Nem. Tudják, hogy szeretek motorozni. Meg a krossz és az enduro is veszélyes.

- Jövőre nyilván még előkelőbb helyen óhajt végezni.

- Új motor kell, új alkatrészekkel. A mostani KTM-em, másfél Dakarral a háta mögött egy év múlva aligha lesz versenyképes. Jó motor ez, de elhasználódott. Ezt körülbelül négymillió forintért eladom, egy új kilencbe kerül. Aki amolyan közepes szinten akar menni, mint én, annak a mostani motorom még jó, de az élmezőnybe kerüléshez kevés.

- Mi volt az idei viadalon a legnagyszerűbb pillanat?

- A vége, amikor a célban az első húsz embert köszöntötték a rendezők, s a versenyzők egymásnak gratuláltak. Mindenki üdvözölt mindenkit, akkor döbbentem rá, az első húsz helynek különös rangja van. Mindannyian híres, sokat tapasztalt, régi motorosok, olyan ismeretlen, mint én, még nem akadt köztük.

- A már említett Varga Ákos a 27. helyezése után mondta, ha hívná egy gyári csapat, nemet mondana. Ön még közelebb van az élmezőnyhöz, mint ő volt. Ha invitálnák, igennel válaszolna?

- Nem. Mivel nem vagyok túl messze az élmezőnytől, s ha jövőre még előkelőbb helyen végzek, nem kizárt, hogy szerződtetnének. De nemmel válaszolnék. Ugyanis aki az első tízben megy a Dakaron, az előbb-utóbb meghal. A motoron. Én nem kockáztatok annyit, családom van, gyere-kem, akit fel akarok nevelni. Én is bevállalok dolgokat, de nem folyamatosan, 8000 kilométeren át. Én minden bukkanónál visszaengedem gázt, ők nem engedik vissza. A gyári csapatok profi körülményeket biztosítanak, de el is várják az eredményt.

- Egy éve indult először. Mi hozta meg a kedvét?

- Az, hogy a hazai enduró-bajnokságon már ötször győztem. Remek barátom, a győri Varga Ákos tavaly és tavalyelőtt indult a Dakaron, elsőre a 27. helyen zárt, tavaly 60. lett. Egy esztendeje úgy döntött, többet nem indul, ám a hírek szerint jövőre ismét nekivág. Enduróviadalokon küzdöttünk egymás ellen, s én mindig megvertem, úgy gondoltam, ha ő 27. lett az első Dakarján, nekem is meg kell próbálnom. A versenyszerű motorozást 1992-ben kezdtem, motokrosszal indítottam, második lettem a juniorbajnokságon, később indultam szuperkrosszviadalokon, aztán 1997-ben váltottam enduróra. Szerepet játszott, hogy Kiskunlacházán, krosszversenyen eltört a gerincem, két hónapig feküdtem gipszben, mozdulatlanul. A gerincvelő szerencsémre nem sérült, csak a csigolya, így egy év alatt tökéletesen felépültem. Akkor döntöttem az enduro mellett. Az első idény végén majdnem aranyat nyertem, néhány pont választott el a diadaltól. A második év hasonlóan ezüstöt hozott, azóta azonban jönnek a sikerek. Pedig építkezés miatt pár idényt kihagytam. 2003-ban csapatban, 2004-ben egyéniben abszolút magyar bajnok lettem, 2005-ben pedig három kategóriában is győztem.

- Súlyos bukás után én alighanem egy életre elbúcsúznék a motortól, nem azon meditálnék, hogy nevezek a Dakarra...

- Az esésem egyrészt régen volt, másrészt úgy éreztem, eredményes lehetek. Tavaly is jól kezdtem, az első néhány nap után a 30. helyen motoroztam, amikor elbuktam. A negyedik vagy az ötödik napnál tartottunk, amikor egy kősivatagban elestem, a motorral 360 fokos fordulatot írtam le a levegőben. Nagyon gyorsan mentem, kerülgettem a versenyzőket, amikor megtörtént a baj. Előzőleg amatőr voltam, egy spanyolt vontattam kötéllel fél napon át, s visszacsúsztam hetven helyet. Ezt akartam behozni, emiatt mentem az indokoltnál sokkal gyorsabban, 150-nel.

- Amikor segített a versenyzőtársán, nyilván arra gondolt, ha ön jót tesz mással, később visszakapja.

- Négy napon át egymás mellett mentünk, sírva kö-nyörgött, ne hagyjam ott, mert kiesik, én meg elkezdtem húzni. Én másnap kiestem, ő sokáig a 15. helyen haladt, műszaki hiba miatt mégsem fejezte be a Dakart. Ahogy idén sem, pedig végig elöl, a 15. helyen haladt. Én idén már rutinosabb voltam, ahol tavaly még gázt adtam, idén már fékeztem. Biztonsági motoro-zást hajtottam végre. Tavaly, bár töréseim voltak, összességében szerencsém volt. Hiszen ott is maradhattam volna. Aki ekkorát esik, könnyen az életét vesztheti. Három lehetőség adódik. Felkel, leporolja a ruháját, s megy tovább, töréseket szenved, de túléli, mint én, vagy meghal. Varga Ákosnak is szerencséje volt tavaly, hasonlót bukott. Fájlalta a vállát, de visszaült a motorra, s végigcsinálta. Idén már tudtam, ha ugyanúgy rohanok, mint egy éve, megint összetöröm a pofámat.

- Ezúttal sem ment minden zökkenőmentesen, a navigációval akadtak az elején gondjai, s kifogyott a motorból a benzin.

- A benzines történet szinte hihetetlen, amikor elindultunk, a kapott térképen - amivel tájékozódtam - jeleztek benzinkutat, de kiderült, ez évek óta nem működik. Tehát a papír téves információt tartalmazott, s mivel a következő szervizpont 200 kilométerre volt, a tankban pedig alig néhány liter üzem-anyag, ezért visszafordultam, s a rajtnál tankoltam. Fél órát vesztettem, de ez volt a logikus, hiszen ha a sivatagban fogy ki a benzin, még több időt buktam volna. Indult volna a könyörgés, hogy valaki adjon út közben. Vagy tudok átszívni valakitől, vagy nem. Amúgy túl sok hibát nem követtem el a verseny során. Ha minden optimálisan alakul, szerintem a 18. helyen tudtam volna bejönni, tehát nem lenne lényegi a különbség. A helyezéssel elégedett vagyok, a kisebb hibáktól eltekintve a motorozással is. A navigációval az első három napon meggyűlt a bajom. Ez nem engem segít, hanem a rendezőket, így tudják ellenőrizni, merre járok. A GPS minden délelőtt kilenckor kikapcsolt, s tízkor újra működésbe lépett. Majd megőrültem, hiába szóltam a szervezőknek, hogy valami nincs rendben, először nem hitték el. Időbüntetéseket kaptam, aztán a harmadik nap szóltam, valami most már történjen, hiszen ez így nem mehet tovább. Kiderült, rossz a programozás és az antennával is gond van. Kicserélték a hibás alkatrészeket, a büntetést törölték, a folytatásban nem volt gond. A nevezési díj összesen 13500 euró, ebből a navigációs rendszer kötelező bérlése 3500 euróba kerül, szóltam, ennyi pénzért nyugodtan elvárhatom, hogy hiba nélkül működjön. Egy éve a nevezési díj nagy részét én fizettem, idén a szponzoraim, tehát nekem nem került jelentős pénzembe a viadal. A motor az enyém, azt én vettem, de az egyéb költségeket a támogatóim rendezték. Illetve a műholdas telefon az én tulajdonom, ezen értem utol esténként a családot, a nejemet meg a tízéves fiamat. Jó volt hallani a hangjukat.

- Nem mondták, legközelebb ne induljon?

- Nem. Tudják, hogy szeretek motorozni. Meg a krossz és az enduro is veszélyes.

- Jövőre nyilván még előkelőbb helyen óhajt végezni.

- Új motor kell, új alkatrészekkel. A mostani KTM-em, másfél Dakarral a háta mögött egy év múlva aligha lesz versenyképes. Jó motor ez, de elhasználódott. Ezt körülbelül négymillió forintért eladom, egy új kilencbe kerül. Aki amolyan közepes szinten akar menni, mint én, annak a mostani motorom még jó, de az élmezőnybe kerüléshez kevés.

- Mi volt az idei viadalon a legnagyszerűbb pillanat?

- A vége, amikor a célban az első húsz embert köszöntötték a rendezők, s a versenyzők egymásnak gratuláltak. Mindenki üdvözölt mindenkit, akkor döbbentem rá, az első húsz helynek különös rangja van. Mindannyian híres, sokat tapasztalt, régi motorosok, olyan ismeretlen, mint én, még nem akadt köztük.

- A már említett Varga Ákos a 27. helyezése után mondta, ha hívná egy gyári csapat, nemet mondana. Ön még közelebb van az élmezőnyhöz, mint ő volt. Ha invitálnák, igennel válaszolna?

- Nem. Mivel nem vagyok túl messze az élmezőnytől, s ha jövőre még előkelőbb helyen végzek, nem kizárt, hogy szerződtetnének. De nemmel válaszolnék. Ugyanis aki az első tízben megy a Dakaron, az előbb-utóbb meghal. A motoron. Én nem kockáztatok annyit, családom van, gyere-kem, akit fel akarok nevelni. Én is bevállalok dolgokat, de nem folyamatosan, 8000 kilométeren át. Én minden bukkanónál visszaengedem gázt, ők nem engedik vissza. A gyári csapatok profi körülményeket biztosítanak, de el is várják az eredményt.

- Egy éve indult először. Mi hozta meg a kedvét?

- Az, hogy a hazai enduró-bajnokságon már ötször győztem. Remek barátom, a győri Varga Ákos tavaly és tavalyelőtt indult a Dakaron, elsőre a 27. helyen zárt, tavaly 60. lett. Egy esztendeje úgy döntött, többet nem indul, ám a hírek szerint jövőre ismét nekivág. Enduróviadalokon küzdöttünk egymás ellen, s én mindig megvertem, úgy gondoltam, ha ő 27. lett az első Dakarján, nekem is meg kell próbálnom. A versenyszerű motorozást 1992-ben kezdtem, motokrosszal indítottam, második lettem a juniorbajnokságon, később indultam szuperkrosszviadalokon, aztán 1997-ben váltottam enduróra. Szerepet játszott, hogy Kiskunlacházán, krosszversenyen eltört a gerincem, két hónapig feküdtem gipszben, mozdulatlanul. A gerincvelő szerencsémre nem sérült, csak a csigolya, így egy év alatt tökéletesen felépültem. Akkor döntöttem az enduro mellett. Az első idény végén majdnem aranyat nyertem, néhány pont választott el a diadaltól. A második év hasonlóan ezüstöt hozott, azóta azonban jönnek a sikerek. Pedig építkezés miatt pár idényt kihagytam. 2003-ban csapatban, 2004-ben egyéniben abszolút magyar bajnok lettem, 2005-ben pedig három kategóriában is győztem.

- Súlyos bukás után én alighanem egy életre elbúcsúznék a motortól, nem azon meditálnék, hogy nevezek a Dakarra...

- Az esésem egyrészt régen volt, másrészt úgy éreztem, eredményes lehetek. Tavaly is jól kezdtem, az első néhány nap után a 30. helyen motoroztam, amikor elbuktam. A negyedik vagy az ötödik napnál tartottunk, amikor egy kősivatagban elestem, a motorral 360 fokos fordulatot írtam le a levegőben. Nagyon gyorsan mentem, kerülgettem a versenyzőket, amikor megtörtént a baj. Előzőleg amatőr voltam, egy spanyolt vontattam kötéllel fél napon át, s visszacsúsztam hetven helyet. Ezt akartam behozni, emiatt mentem az indokoltnál sokkal gyorsabban, 150-nel.

- Amikor segített a versenyzőtársán, nyilván arra gondolt, ha ön jót tesz mással, később visszakapja.

- Négy napon át egymás mellett mentünk, sírva kö-nyörgött, ne hagyjam ott, mert kiesik, én meg elkezdtem húzni. Én másnap kiestem, ő sokáig a 15. helyen haladt, műszaki hiba miatt mégsem fejezte be a Dakart. Ahogy idén sem, pedig végig elöl, a 15. helyen haladt. Én idén már rutinosabb voltam, ahol tavaly még gázt adtam, idén már fékeztem. Biztonsági motoro-zást hajtottam végre. Tavaly, bár töréseim voltak, összességében szerencsém volt. Hiszen ott is maradhattam volna. Aki ekkorát esik, könnyen az életét vesztheti. Három lehetőség adódik. Felkel, leporolja a ruháját, s megy tovább, töréseket szenved, de túléli, mint én, vagy meghal. Varga Ákosnak is szerencséje volt tavaly, hasonlót bukott. Fájlalta a vállát, de visszaült a motorra, s végigcsinálta. Idén már tudtam, ha ugyanúgy rohanok, mint egy éve, megint összetöröm a pofámat.

- Ezúttal sem ment minden zökkenőmentesen, a navigációval akadtak az elején gondjai, s kifogyott a motorból a benzin.

- A benzines történet szinte hihetetlen, amikor elindultunk, a kapott térképen - amivel tájékozódtam - jeleztek benzinkutat, de kiderült, ez évek óta nem működik. Tehát a papír téves információt tartalmazott, s mivel a következő szervizpont 200 kilométerre volt, a tankban pedig alig néhány liter üzem-anyag, ezért visszafordultam, s a rajtnál tankoltam. Fél órát vesztettem, de ez volt a logikus, hiszen ha a sivatagban fogy ki a benzin, még több időt buktam volna. Indult volna a könyörgés, hogy valaki adjon út közben. Vagy tudok átszívni valakitől, vagy nem. Amúgy túl sok hibát nem követtem el a verseny során. Ha minden optimálisan alakul, szerintem a 18. helyen tudtam volna bejönni, tehát nem lenne lényegi a különbség. A helyezéssel elégedett vagyok, a kisebb hibáktól eltekintve a motorozással is. A navigációval az első három napon meggyűlt a bajom. Ez nem engem segít, hanem a rendezőket, így tudják ellenőrizni, merre járok. A GPS minden délelőtt kilenckor kikapcsolt, s tízkor újra működésbe lépett. Majd megőrültem, hiába szóltam a szervezőknek, hogy valami nincs rendben, először nem hitték el. Időbüntetéseket kaptam, aztán a harmadik nap szóltam, valami most már történjen, hiszen ez így nem mehet tovább. Kiderült, rossz a programozás és az antennával is gond van. Kicserélték a hibás alkatrészeket, a büntetést törölték, a folytatásban nem volt gond. A nevezési díj összesen 13500 euró, ebből a navigációs rendszer kötelező bérlése 3500 euróba kerül, szóltam, ennyi pénzért nyugodtan elvárhatom, hogy hiba nélkül működjön. Egy éve a nevezési díj nagy részét én fizettem, idén a szponzoraim, tehát nekem nem került jelentős pénzembe a viadal. A motor az enyém, azt én vettem, de az egyéb költségeket a támogatóim rendezték. Illetve a műholdas telefon az én tulajdonom, ezen értem utol esténként a családot, a nejemet meg a tízéves fiamat. Jó volt hallani a hangjukat.

- Nem mondták, legközelebb ne induljon?

- Nem. Tudják, hogy szeretek motorozni. Meg a krossz és az enduro is veszélyes.

- Jövőre nyilván még előkelőbb helyen óhajt végezni.

- Új motor kell, új alkatrészekkel. A mostani KTM-em, másfél Dakarral a háta mögött egy év múlva aligha lesz versenyképes. Jó motor ez, de elhasználódott. Ezt körülbelül négymillió forintért eladom, egy új kilencbe kerül. Aki amolyan közepes szinten akar menni, mint én, annak a mostani motorom még jó, de az élmezőnybe kerüléshez kevés.

- Mi volt az idei viadalon a legnagyszerűbb pillanat?

- A vége, amikor a célban az első húsz embert köszöntötték a rendezők, s a versenyzők egymásnak gratuláltak. Mindenki üdvözölt mindenkit, akkor döbbentem rá, az első húsz helynek különös rangja van. Mindannyian híres, sokat tapasztalt, régi motorosok, olyan ismeretlen, mint én, még nem akadt köztük.

- A már említett Varga Ákos a 27. helyezése után mondta, ha hívná egy gyári csapat, nemet mondana. Ön még közelebb van az élmezőnyhöz, mint ő volt. Ha invitálnák, igennel válaszolna?

- Nem. Mivel nem vagyok túl messze az élmezőnytől, s ha jövőre még előkelőbb helyen végzek, nem kizárt, hogy szerződtetnének. De nemmel válaszolnék. Ugyanis aki az első tízben megy a Dakaron, az előbb-utóbb meghal. A motoron. Én nem kockáztatok annyit, családom van, gyere-kem, akit fel akarok nevelni. Én is bevállalok dolgokat, de nem folyamatosan, 8000 kilométeren át. Én minden bukkanónál visszaengedem gázt, ők nem engedik vissza. A gyári csapatok profi körülményeket biztosítanak, de el is várják az eredményt.

- Egy éve indult először. Mi hozta meg a kedvét?

- Az, hogy a hazai enduró-bajnokságon már ötször győztem. Remek barátom, a győri Varga Ákos tavaly és tavalyelőtt indult a Dakaron, elsőre a 27. helyen