Diósgyőr: miért éppen ismét Radenkovics és Kovács Zoltán?

Vlagyimir Radenkovics alig egy év után visszatért. Ahogy Kovács Zoltán is, csak éppen ő egy évtized elteltével. A DVTK drukkerei fellélegezhetnek, véget ért a tanmesébe illő sebességgel a sportigazgatói székbe felkapaszkodott Horváth Csenger ámokfutása, akit a téves, de legalábbis rövid távon balsikerű, ám annál nagyobb magabiztossággal meghozott szakmai döntései mellett különféle botrányos ügyei miatt sem zártak a szívükbe a futballrajongók Miskolcon.

Az utódjával szemben is lehetnek ellenérzések, hiszen Kovács Zoltán újpesti kedvenc, vezetői pályafutása továbbá inkább Fehérvárhoz kötődik. Ő mégis logikus választás, hiszen korábban Diósgyőrben is dolgozott, méghozzá – ez már-már feledésbe merült – Radenkoviccsal együtt, aki akkoriban még pályaedzőként ténykedett. Stabilizálódhat tehát a helyzet a DVTK-nál, ezzel együtt se feledjük, egy évet elvesztegetett a Ferencváros, a Puskás Akadémia és az Újpest mögött talán a legbiztosabb háttérrel rendelkező magyar klub.

A Diósgyőr példája rámutat a hazai labdarúgás egyik problémájára

Kovács Zoltán és Vladimir Radenkovics ismételt felbukkanása Miskolcon ugyanakkor rávilágít a magyar futball, sőt úgy általában a magyar sport általános hiányosságára. Hol vannak a tehetséges fiatal, pályakezdő szakemberek, akár edzőként, akár sportigazgatóként?

Erős Gábor előtt le a kalappal, hogy felvitte a Kazincbarcikát az NB I-be, de már ő is 44 éves, fiatalnak jó indulattal sem mondható. A Győr 45 éves trénerét, Borbély Balázst is említhetnénk, s bár a dunaszerdahelyi születésű, korábbi szlovák válogatott futballista dolgozott a Ferencvárosnál is, az ő felemelkedését túlzás lenne a magyar labdarúgás sikereként beállítani.

Az elmúlt években még Horváth Dávid alkotott maradandót az MTK-nál, Tímár Krisztián jól indul Nyíregyházán, de végül nem csak ott, hanem Fehérváron is megbukott, s egyelőre edzőként Gera Zoltán is messze elmarad attól, mint amit játékosként nyújtott.

Így rendre előkerülnek a már ismert arcok, s lám, már nemcsak magyarok, hanem külföldiek is: Radenkovics előtt Joan Carillo, Ricardo Moniz és Michael Boris is megfordult már több magyar klubnál, csak hogy a legismertebb eseteket citáljuk. Régi hasonlattal élve olyan a magyar edzők keringője, mint ahogy a verebek csücsülnek békésen az ágon.

Ha valami megzavarja az idillt, akkor szétrebbennek, de aztán szép lassan valamennyien visszatérnek, legfeljebb nem ugyanabban a sorrendben, s minden folytatódik ugyanúgy, mint korábban. Csak halkan kérdezem: Erős Gábor ugyan miért ne kaphatott volna esélyt a DVTK-nál? Az eredmények majd magukért beszélnek.