Csoda a szigeten

Néhány napja kora reggel, enyhén borús, mégis kellemes futóidőben, viszont nyűgösen, fáradtan, kedvetlenül – amatőr létemre? – gyűrtem a kilométereket a Margitszigeten, fejem csurig telve negatív gondolatokkal. Azon „filóztam”, hagyom a francba az egészet, kényelmesen besétálok a Nemzeti Sportuszodába, vagy szégyen ide, szégyen oda, bevárom a 26-os buszt, s azzal „futok” majd vissza…

Éppen a Nagyszálló mellett trappoltam, amikor megpillantottam egy kissé bizonytalanul, némileg szögletesen mozgó, anorákjára rikítóan fehér pólót húzó futót. Mivel a tempóm gyorsabb volt az övénél, úgy kalkuláltam, hogy az Árpád hídi kanyarnál érem majd utol…

Közelebb érve már jól kivehető volt a trikójának hátára nyomtatott „VAK” felirat. Azon tűnődtem, vajon minek, melyik egyesületnek, klubnak a rövidítése lehet ez? De nem ugrott be semmi. Amikor már csak néhány méterre voltam tőle, az apró betűs részt is ki tudtam silabizálni: „sportoló”. Elsőre nem is fogtam fel mit látok, olvasok…

Aztán leesett a tantusz. „Vak sportoló.”

Micsoda?!

Tényleg itt fut előttem magányosan, segítő partner nélkül egy ember, aki nem lát? Ilyen nincs, ilyen nem létezhet! És mégis, hiszen a saját szememmel láttam!

Borzasztó zavarba jöttem, nem is mertem megszólítani, inkább csendben követtem. Egy húsz év körüli fiatalember hatalmas iramban előzött meg bennünket, majd néhány lépést követően lelassított, s többször visszafordult, mint aki nem hisz a szemének…

Én továbbra is a vak sportember közelében maradtam, jobbról biztosítottam, mert ezen a szakaszon viszonylag sűrűn járnak a buszok, teherautók, személygépkocsik. Miután futótársam szerencsésen átért a híd alatt, élesen balra kellett fordulnia, enyhén nekiütközött a korlátnak – ekkor elmosolyodott –, egy pillanatra meg is torpant, de aztán közreműködésem nélkül is ügyesen rátalált a helyes útra, és futott tovább…

Az uszodánál bevártam, mert látni szerettem volna a csodát, a nagyszerű vak sportembert. Lassított, néhány pillanatig tétovázott, úgy tűnt, mintha kereste volna a megfelelő irányt. Ekkor megszólítottam: „Segíthetek?” „Nem, köszi – válaszolta. – A kanyarnál térek vissza a gumira.” Így is tett, majd haladt tovább az Úttörőstadion irányába…

Egész nap ez a hihetetlennek tűnő történet járt a fejemben. No, meg az, hogy én időnként milyen apró-cseprő, pitiáner dolgokon tudok órák hosszat mérgelődni, problémázni, miközben…