21°
18°
13°
2019. 01. 05. 06:30 | jegyzet@mediaworks.hu

Úgy tartják, azt mondják a tapasztalt, sokat megélt, kopott szőrű rókák, hogy olyan lesz az egész éved, ahogyan elkezded… Szűk a variációk tárháza. Az emberek döntő többsége január elsején nyalogatja a sebeit a szilveszteri huncutkodásokat, féktelen bulizásokat, az ipari mennyiségű alkoholos italok legurítását követően, vagy öreg, rutinos sportemberként idejében, mint az év legtöbb napján, hajnalban, 5-kor kelsz, összekészülődsz, letudod a keddre tervezett, rendelt futópenzumodat.

Én, amint azt elmúlt harminc-negyven mindig tettem, idén is az utóbbit választottam. Nem mondanám, hogy frissen, ropogósan ébredtem, akadt néhány karika a szemem körül, csupán néhány percig vonzott még mágnesként magához a langymeleg ágyam, de aztán legyőzte „őt” a hiúságom. Futni kell! – jutott eszembe Kancsal „Támi” világbajnok öttusázó, majd kiváló edzőkollégám örök érvényű kijelentése. Mosolyogtam egy sort, aztán elkezdtem öltözködni… Cudar hideg volt odakint, a hőmérő higanyszála a mínusz tízet nyalogatta.

Amikor kiléptem a házunk ajtaján, arcomra fagyott a mosoly, de ilyenkor visszafordulni már több mint ciki – gyávaság!

Ebben az évben leszek hatvannégy éves – fogalmam sincs miért éppen ez jutott eszembe, amikor nekilódultam az idei első futásomnak. Aztán annak örültem, hogy ismét, ki tudja, hányadszor, legyőztem a lustaságomat, győzött bennem a sportember. Fél hat, és én örömmel futok. Pestszentlőrinc, Almáskert, Ganzkertváros utcáin csend, béke és nyugalom honol, nyoma sincs már az eszelős, durrantgatós éjszakai dorbézolásnak, tivornyázásnak. Pihennek az emberek, megpihen a város is. Én pedig büszkén, elégedetten trappolok az aszfalton, jó tempóban haladok… A Gyergyó utcánál térek rá az Üllői útra, ember, autó nincs a közelemben. A Béke téri végállomáson magányosan, fázósan, utasokra várva ácsorog az 50-es villamos… Könnyen, erőlködés nélkül, gondolataimba mélyedve haladok, a Gilice térnél kapatos, cigarettázó, „vidám” társaságba botlom, négy fiú, három leány jópofáskodik velem. (A hétből négyen erősen túlsúlyosak…)
– Hová futsz, bácsi? – kérdezik kacagva kánonban.
Nevetve válaszolok: – Az egészségemért! Nincs pénzem gyógyszerre!
Ők idétlenül röhögnek – én borzasztóan sajnálom őket. Gyorsítok a tempómon, de azt azért még hallom, amint utánam kiabálnak: – Fussál csak, vén bolond!

Már csak négy kilométerem maradt a Kerékkötő utcai házunkig…

Hozzászólások