Az elnököt marasztalják - Kiss Kálmán immár tizennégy éve dolgozik Rácalmás kézilabdasportjáért

- Már márciusban pedzegettem: szeretném, ha a kézilabda szakosztályelnöki tisztemről lemondhatnék. Főállásom mellett már nem tudom a sok-sok munkát elvállalni. Tizennégy éve bábáskodom a rácalmási kézilabda felett, öt éve szakosztályelnökként, talán csálhatná valaki más. Kedden viszont a szakosztályi ülésen sportolók, szülők, mindenki kért, ne hagyjam abba. Hát most feladták a leckét.

Ráadásul Kiss Kálmán sikeres, hosszú vezetői munkájáért most kapta meg a Fejér Megye Kézilabda Sportjáért kitüntetést.

- Amikor átvettem, meg is jegyeztem: ezt legalább nyolcvan felé kellene megosztani. Annyian megérdemelnék. Köszönöm is a sportolóknak, az edzőknek, a szülőknek, az önkormányzatnak. Amikor a kilencvenes évek végén fiam iskolai sportolását figyeltem, meccseikre is elmentem, nem gondoltam, hogy egyszer szakosztályelnökként is dolgozom majd a rácalmási kézilabdáért. Most is állítom, Kiss József és felesége, Kissné Zsuzsa, a két testnevelő iskolai munkájának óriási érdeme volt abban, hogy annak idején kialakult nálunk a kézilabda-élet. Ma már száztíz kézilabdázó - kicsik, felnőttek, lányok, fiúk - versenyeznek Rácalmáson. Mégpedig úgy, hogy nincs még csarnokunk. 

- Elnöki munkájában nyilván akadtak nehézségek, kudarcok is. Rossz emlékek? 

- Valóban volt olyan pillanat, amikor azt gondoltam, abbahagyom. Ilyen volt a fiúk NB II-es szereplése. A játékosok hozzáállása szomorított el. Ki is estünk egy év után. Álmatlan éjszakákat okoztak az anyagi gondok is, hiszen az önkormányzati támogatás mellett - amit nagyon köszönünk - csak apró szponzor, néhány szülő segít. Tizenegy korosztályra, száztíz játékosra jut valamivel több mint kétmillió forint a költségvetésünkben. Nem dúskálunk a javakban. Azért a nagyszerű emlékekből jóval több maradt meg bennem. 

- Akkor lássuk ezeket! 

- Nagy öröm számomra, hogy évről évre remekül szerepel a női csapatunk. Most is negyedikek lettek a megyei bajnokságban. De a legnagyobb dicsőségnek nevezem, hogy az utánpótlás-fiúcsapatunk két regionális bajnokságon is bronzérmet szerzett. Azóta már Győrben, Veszprémben is tudják, merre is van Rácalmás. Most a nyáron sem pihenünk. Vannak komoly programjaink. Megyünk Szlovákiába, Kolarovába egy tornára, azután pedig szervezhetjük az új strandkézilabda-pályánkra az első bajnokságot.

- Rajtakaptam. Úgy beszél a közeljövőről, mintha nem mondott volna le az elnöki posztról. Ez pedig sokat jelent... 

- Jók a sejtései. Azt gondolom, a nyári teendőket elvégzem, majd leülünk még augusztusban. S ha kapok segítséget a munkámhoz, maradok. Meg hát, amikor a kitüntetést a kezembe veszem, úgy érzem, ez is kötelez.

- Már márciusban pedzegettem: szeretném, ha a kézilabda szakosztályelnöki tisztemről lemondhatnék. Főállásom mellett már nem tudom a sok-sok munkát elvállalni. Tizennégy éve bábáskodom a rácalmási kézilabda felett, öt éve szakosztályelnökként, talán csinálhatná valaki más. Kedden viszont a szakosztályi ülésen sportolók, szülők, mindenki kért, ne hagyjam abba. Hát most feladták a leckét.

Ráadásul Kiss Kálmán sikeres, hosszú vezetői munkájáért most kapta meg a Fejér Megye Kézilabda Sportjáért kitüntetést.

- Amikor átvettem, meg is jegyeztem: ezt legalább nyolcvan felé kellene megosztani. Annyian megérdemelnék. Köszönöm is a sportolóknak, az edzőknek, a szülőknek, az önkormányzatnak. Amikor a kilencvenes évek végén fiam iskolai sportolását figyeltem, meccseikre is elmentem, nem gondoltam, hogy egyszer szakosztályelnökként is dolgozom majd a rácalmási kézilabdáért. Most is állítom, Kiss József és felesége, Kissné Zsuzsa, a két testnevelő iskolai munkájának óriási érdeme volt abban, hogy annak idején kialakult nálunk a kézilabda-élet. Ma már száztíz kézilabdázó - kicsik, felnőttek, lányok, fiúk - versenyeznek Rácalmáson. Mégpedig úgy, hogy nincs még csarnokunk.

- Elnöki munkájában nyilván akadtak nehézségek, kudarcok is. Rossz emlékek?

- Valóban volt olyan pillanat, amikor azt gondoltam, abbahagyom. Ilyen volt a fiúk NB II-es szereplése. A játékosok hozzáállása szomorított el. Ki is estünk egy év után. Álmatlan éjszakákat okoztak az anyagi gondok is, hiszen az önkormányzati támogatás mellett - amit nagyon köszönünk - csak apró szponzor, néhány szülő segít. Tizenegy korosztályra, száztíz játékosra jut valamivel több mint kétmillió forint a költségvetésünkben. Nem dúskálunk a javakban. Azért a nagyszerű emlékekből jóval több maradt meg bennem.

- Akkor lássuk ezeket!

- Nagy öröm számomra, hogy évről évre remekül szerepel a női csapatunk. Most is negyedikek lettek a megyei bajnokságban. De a legnagyobb dicsőségnek nevezem, hogy az utánpótlás-fiúcsapatunk két regionális bajnokságon is bronzérmet szerzett. Azóta már Győrben, Veszprémben is tudják, merre is van Rácalmás. Most a nyáron sem pihenünk. Vannak komoly programjaink. Megyünk Szlovákiába, Kolarovába egy tornára, azután pedig szervezhetjük az új strandkézilabda-pályánkra az első bajnokságot.

- Rajtakaptam. Úgy beszél a közeljövőről, mintha nem mondott volna le az elnöki posztról. Ez pedig sokat jelent...

- Jók a sejtései. Azt gondolom, a nyári teendőket elvégzem, majd leülünk még augusztusban. S ha kapok segítséget a munkámhoz, maradok. Meg hát, amikor a kitüntetést a kezembe veszem, úgy érzem, ez is kötelez.