Problémás lehet az állandó posztolási mánia

Jogosan tehetjük fel ma már a kérdést, hogy okostelefon függők vagyunk-e? Ez a 21. század egyik, unalomig ismételt kérdése. Igen, ott lóg a levegőben, de mi lehet a helyes válasz rá? Valóban azok volnánk, vagy már annyira a napjaink részévé váltak, hogy észre se vesszük, mennyi időt töltünk az elektronikus eszközeink előtt? Úgy gondolom, nem pusztán az idő szempontjából kell megvizsgálnunk ezt a dolgot. Nem feltétlen csak akkor nevezhetjük magunkat függőnek, ha nullhuszonnégyben a kütyüinket nyomkodjuk. A probléma ott kezdődik, mikor egy ember gondolatai másról sem szólnak, csak az elektronikusvilágról.

Posztolás mánia?

Azzal sincs semmi gond, ha megosszuk az örömünket mássokkal. Ez jó dolog, és mindenki szereti csinálni. Ám mikor betegessé válik a folyamatos posztolás önmagunkról, mikor az önbizalmunkat csakis a kedves kommentekből, a profilunkon látható követések számából és a képeinken elért kedvelésekből szerezzük, a helyzetünk elég ingataggá alakulhat. Itt már okkal merem kijelenteni, hogy függő vagy. Függsz attól, hogy visszajelzéseket kapj, folyton vársz és lecsekkolod ötpercenkét, hogy kaptál-e üzeneteket, és ha nem, kiraksz egy újabb képet, amin újból gyűlni kezdenek a tetszikülések, hála a gondosan felépített követő tábornak. Itt megint ugyan ott kötsz ki. Megint elkezdenek az értesítések csökkeni, ismét elbizonytalanodsz magaddal szemben és ezért újból kiteszel valamit, hogy nőjön az önbizalmad. Itt szeretnék megemlíteni egy másik problémát is.

Önmagunk letagadása.

Egy probléma, ami legnagyobb számban a tizenéveseket érinti. Amikor teljesen mást mutat, mint aki valójában, csakis azért, hogy a bevált viselkedésformákat leutánozva több pozitív visszajelzés kapjon. Esetleg annyira alacsony az önbizalma az illetőnek, annyira nem hisz magában, hogy jobbnak véli igazodni a többiekhez és a társadalom által generált és elképzelt „tökéletes” emberhez. Képes eltűrni a követelmények nehéz súlyát, miközben egyáltalán nem boldog, mert azt érzi, maszkot hord. Egy olyan maszkot, ami nem ő, amit fél levenni. Fél megmutatni önmagát. És ez hiba. Olyan hiba, ami miatt inkább visszamenekül az okos telefonba, csak ne keljen megmutatnia magát a valóságban.

Elkeseredve látom, ahogyan a közösségi oldalakon sorba lapozgatva újból-és újból ugyan az a személy ugrik fel. Mert ezt kell, mondjam: Ugyan olyanok. Akiket ismerek és teljesen különböznek, mégis az interneten egyformák. Ugyan úgy áll a hajuk, ruhájuk és kínosan merem kijelenteni, de a szájuk is.

Mit tehetnénk?

Ez egy kör, amiből csak úgy szabadulhatsz ki, ha saját magadnak megálljt parancsolsz. Eltilthatjuk a gyermekeinket egy hétre a telefonoktól, semmi sem fog változni. Ugyan úgy visszamegy, ugyan úgy megossza, hogy éppen mit evett és ugyan úgy folytatja a magabiztosság ingatag várának építését. Ez fejben dől el. Fejben kell rendet rakni. Panaszkodhatunk, hogy a jelenlegi társadalom mennyire rá van szorulva az okostelefonra, számítógépre vagy éppen a televízióra. Panaszkodhatunk, csak éppen semmi értelme, hiszen az életünk része már. A mostani gyerekek bele vannak szokva, hogy mindig ott van az a bizonyos eszköz, amivel kommunikálhat másokkal vagy információt szerezhet. El kell fogadnunk, hogy napjainkban ez a meg szokott és ideje tovább lépni. Most arra kell fókuszálnunk, hogy mire és hogyan használjuk azt a bizonyos időmennyiséget kütyüink előtt.

Tehát függők vagyunk-e?

Nem. Nem vagyunk azok, illetve nem mindenki. Aki meg az, meg kell beszélni vele, hogy szerinte van-e értelme annak, amit csinál. Kettőezer húszban bizonyára senkit nem fog érdekelni, hogy milyen jó videót nézett novemberben. Sokkal érdekesebb lesz egy jó történet, amit átélt. Aminél ott volt fejben és nem csak a világító képernyőn keresztül látta a történéseket.

Pár év múlva lesz mit elmesélnünk gyermekeinknek és barátainknak? Kérdezem a mostani tinédzsereket, mert bizony, jó magam is a kamaszok táborát erősítem.