Kihasználjuk, de nem vigyázzuk

A nagyobb rendezvények alatt az ártéri teraszokon zajlik az élet. Sokan nem mennek le a koncertek helyszínére, hanem békésen, boldogan hallgatják a zenét családi, baráti körben, iszogatva, fogyasztva mindent, mi szem-szájnak ingere.

És miután besötétedik, a józanság is szemet lehunyva távozik, ám a hihetetlen változatos, és burjánzó mennyiségű szemét marad. A teraszok közelében, lent, kevés kuka van, ahová elvihetnék a szemetet. Sötétben meg sem találják, a növényzetre foghatnánk, hogy most olyan dús, hogy nehezen hozható látótérbe az a kevés is, ami van. Ilyenkor jó lenne néhány nagyobb gyűjtő alkalmatosságot elhelyezni a teraszok közelébe, hogy beleütközzön, aki keresi. Vagy aki összeszedi, mert olyan kutyás mindig akad, aki a reggeleit hasznos jóval tölti, takarít a nevelhetetlenek után.

De minek is írok ilyet? Hogy a kikapcsolódni vágyó nép nincs nevelve...? Nincsenek figyelmeztető, kérő, felszólító táblák, nincsenek
parkőrök, akik figyelnének, jeleznének, kérnének, felszólítanának... Egyoldalú az erdőben, az ártéren az élet... Kihasználjuk, de nem vigyázunk rá. Dolgoznak a park munkásai, az önkéntesek, ám sokan ezt semmibe veszik. Szép és jó munkájuk ilyenkor megsemmisül. Néhány ember munkáján múlik, hogy a szemét nem önti el az árteret.

A képen látható kupacot vasárnap reggel szedtem kutyasétáltatás közben, egy fél terasznyi helyen volt eldobálva kartondobozostul. Háromszor fordultam, háromszor ennyit sikerült begyűjtenem...

Pityi Anna