2010.03.18. 03:29
Ha legalább lenne kit hibáztatni...
A társasházi létezés, bizony, külön művészet, egész műfaj a maga nemében, s aki abban jól teljesít, annak az élet más kihívásai már csak annyit jelenthetnek, mintha annyit mondanának neki, hogy: bakfitty! Egy társasházban először is ott vannak a szomszédok, akik mindig és kivétel nélkül rosszkor szólnak, zenélnek, énekelnek - avagy maradnak csöndben.
Egy társasházban először is ott vannak a szomszédok, akik mindig és kivétel nélkül rosszkor szólnak, zenélnek, énekelnek - avagy maradnak csöndben.
Továbbá rosszkor hívják el (fel, le) a liftet, állják el a lépcsőházat, tologatják be vagy ki a biciklijüket, cipelik a babakocsit, a bevásárlókosarat.
Valamint vannak, ugye, atársasházak életét szabályozó rendeletek, előírások, törvények: irgalom atyja, ne hagyj el!
Ezekből több kötetnyi van, szakjogászok sem ismerik mindet, vagy, ha ismerik, akkor rosszul: mutatja ezt a fellebbviteli bíróságok első fokú ítéleteket helyben nem hagyó döntéseinek igen magas száma.
S akkor a pénz... Egy társasházban, pláne, ha tízemeletes, tehát lift is van, akkor semmi pénz nem elég, nem, hogy a fejlesztésre, cserére, de a puszta karbantartásra sem. A közös költség folyvást emelkedik, a közös felelősségvállalás: ellenkezőleg, a hiány nő, a behajthatóságról ne beszéljünk, pályázatokról is csak azért, mert azok források : folyamatos csalódások forrásai.
Tehát társasházban élni valami gyötrelem.
Míg ki nem költözöl egy nem tökéletesen csúcsszuper kertes házba (ne adj isten: ikerházba!), ahol onnan kezdve magadnak kell gondoskodnod fűtésről, vízről, csatornáról, járdatakarításról, hóeltolásról; hozatod a tüzelőt: a fát, a favágót és a tüzelő embert is; és ott az állandó gond, hogy az egész miskulanciáért te vagy a felelős egyedül.
Nem okolhatsz mást...
