Áldozat, távol az otthontól

Hideg volt ott a máglya mellett, mégsem annyira, mint a Don-kanyarnál azon a tragikus télen, amikor lerohanta az orosz a 2. magyar hadsereget. Rájuk, a katonákra gondoltunk a pákozdi dombon a kápolnánál, amikor fejfedőinket gyűrögetve hallgattuk az imákat, s figyeltük, meddig jut a fahasábokból kicsapó szikra a fagyos éjszakában. A honvédeknek akkor azt mondták, a hazájukat védik a távoli pokolban, mert jobb az ellenséggel ott leszámolni, ahol nem a magyar anyák sírását, nem az égő magyar falvak füstjét hurcolja a szél. Nem volt nekünk ott semmi keresnivalónk? Lehet utólag így gondolni olyan embereknek, akik életüket soha, legfeljebb a pénzüket kockáztatták. De akkor ne ragadjunk le a doni frontnál, hiszen ma sem teljesítjük a negyvennyolcasok követelését, azt, hogy katonáinkat ne vigyék külföldre. Igaz, más a helyzet. Önkéntesekről van szó, akik (jobb, ha bízunk ebben) megfelelő fegyverrel és képzettséggel kerülnek Afganisztánba, de mégiscsak honvédek ők egy másik távoli pokolban. Az indok most a terrorizmus elleni háború, amit az Afganisztánban lévő brit erők főparancsnoka mellett már amerikai tábornokok is megnyerhetetlennek neveznek. A doniaknak azt mondták, a bolsevikot saját országában kell a lyukba fojtani, mint a rókát, most a tálibokkal tennék ugyanezt. Megint arról beszélnek, a hazát az otthontól távol kell védeni, ott, ahol legfeljebb afgán asszonyok síró hangját és útszéli robbantások füstjét hordozza a szél. Álltunk a pákozdi máglya mellett, néhány percnyire egy másik emlékhelytől, attól, ahol missziókban meghalt katonák neve olvasható. Nem nagy a távolság.