Olvasó

2006.12.13. 03:29

Játék és muzsika

... ezúttal nem tíz percben - egy életen át... Mindig mosolygott. Mindene mosolygott. Az egész Béla bácsi egyetlen hatalmas mosolyból állt. Soha nem ...

Szabó Szabolcs

... ezúttal nem tíz percben - egy életen át...

Mindig mosolygott. Mindene mosolygott. Az egész Béla bácsi egyetlen hatalmas mosolyból állt. Soha nem láttam máshogy. Ha fantasztikus életének valamelyik fantasztikus történetét mesélte épp - mosolygott. Ha levegőt vett játék (játék? muzsikálás!) közben, ha hallgatta a zenét, mosolygott. Ha énekelt, mosolygott. Mosoly ült az arcán, ha az utcán láttam, és - nem tudom, de sejtem - hamiskás félmosollyal álmodott.

Pedig bizonyos vagyok benne: nem mindenkit fakasztott volna mosolyra az az életpálya, amit bejárt... És biztos vagyok benne, őt is gyakran marta kétség-keserűség. De - és aligha vagyok egyedül - soha nem hallottam panaszkodni. Semmire. Soha nem hallottam, hogy egyetlen rossz, félreérthető vagy épp félre sem érthető szót szólt volna bárkire is. Nem hiszem - bár hihetetlennek tűnhet -, hogy élete során akár egyetlen ellenséget is begyűjtött volna. Mert Béla bácsi csak szeretett.

Gyereket és felnőttet. Jókat és kevésbé jókat. Kevésbé jókat, mondom: a mi mércénk szerint. Mert ő soha nem ítélt, nem fegyelmezett, nem szidott, még pedagógiai okokból sem: csak tanított, nevelt és példát adott. Egyebek mellett az egész életével: a szelíd szeretet erejének bizonyságát. Bő negyven éven át gyakorlatilag minden percét a tanításnak szentelte - és zokszó nélkül áldozta be ígéretes szólista-karrierjét is az imádott gyerekekért. Ki számolhatná össze, hány neves mai művész köszönheti neki az első-második-sokadik lépéseket? És ki tudná megmondani, hányan lehetnek, akikből nem lett ugyan muzsikus, mégis boldogabb, teljesebb életet élnek, mert Béla bácsitól megtanulták szeretni, élvezni, értékelni a zene csodás adományát...

Amikor már nem dolgozott, Béla bácsi még akkor is segített: bármikor, bármilyen ügyben - csak a varázsszót kellett kimondani: zene. Nem kért, nem várt semmit: csak így tudott élni, önzetlenül, feltételek nélkül, másokért. Irigylésre méltó, tiszta boldogságban. Nyolcvanöt éven át csak szeretett: és őt is szerették, nagyon sokan. Hiányozni fog: mert távozásával kevesebb lett a világ - ha élünk azzal, amit ránk hagyott, talán kiegyensúlyozhatunk valamit... Szeressünk hát.

Jó utat, Béla bácsi.

Mindig mosolygott. Mindene mosolygott. Az egész Béla bácsi egyetlen hatalmas mosolyból állt. Soha nem láttam máshogy. Ha fantasztikus életének valamelyik fantasztikus történetét mesélte épp - mosolygott. Ha levegőt vett játék (játék? muzsikálás!) közben, ha hallgatta a zenét, mosolygott. Ha énekelt, mosolygott. Mosoly ült az arcán, ha az utcán láttam, és - nem tudom, de sejtem - hamiskás félmosollyal álmodott.

Pedig bizonyos vagyok benne: nem mindenkit fakasztott volna mosolyra az az életpálya, amit bejárt... És biztos vagyok benne, őt is gyakran marta kétség-keserűség. De - és aligha vagyok egyedül - soha nem hallottam panaszkodni. Semmire. Soha nem hallottam, hogy egyetlen rossz, félreérthető vagy épp félre sem érthető szót szólt volna bárkire is. Nem hiszem - bár hihetetlennek tűnhet -, hogy élete során akár egyetlen ellenséget is begyűjtött volna. Mert Béla bácsi csak szeretett.

Gyereket és felnőttet. Jókat és kevésbé jókat. Kevésbé jókat, mondom: a mi mércénk szerint. Mert ő soha nem ítélt, nem fegyelmezett, nem szidott, még pedagógiai okokból sem: csak tanított, nevelt és példát adott. Egyebek mellett az egész életével: a szelíd szeretet erejének bizonyságát. Bő negyven éven át gyakorlatilag minden percét a tanításnak szentelte - és zokszó nélkül áldozta be ígéretes szólista-karrierjét is az imádott gyerekekért. Ki számolhatná össze, hány neves mai művész köszönheti neki az első-második-sokadik lépéseket? És ki tudná megmondani, hányan lehetnek, akikből nem lett ugyan muzsikus, mégis boldogabb, teljesebb életet élnek, mert Béla bácsitól megtanulták szeretni, élvezni, értékelni a zene csodás adományát...

Amikor már nem dolgozott, Béla bácsi még akkor is segített: bármikor, bármilyen ügyben - csak a varázsszót kellett kimondani: zene. Nem kért, nem várt semmit: csak így tudott élni, önzetlenül, feltételek nélkül, másokért. Irigylésre méltó, tiszta boldogságban. Nyolcvanöt éven át csak szeretett: és őt is szerették, nagyon sokan. Hiányozni fog: mert távozásával kevesebb lett a világ - ha élünk azzal, amit ránk hagyott, talán kiegyensúlyozhatunk valamit... Szeressünk hát.

Jó utat, Béla bácsi.

Mindig mosolygott. Mindene mosolygott. Az egész Béla bácsi egyetlen hatalmas mosolyból állt. Soha nem láttam máshogy. Ha fantasztikus életének valamelyik fantasztikus történetét mesélte épp - mosolygott. Ha levegőt vett játék (játék? muzsikálás!) közben, ha hallgatta a zenét, mosolygott. Ha énekelt, mosolygott. Mosoly ült az arcán, ha az utcán láttam, és - nem tudom, de sejtem - hamiskás félmosollyal álmodott.

Pedig bizonyos vagyok benne: nem mindenkit fakasztott volna mosolyra az az életpálya, amit bejárt... És biztos vagyok benne, őt is gyakran marta kétség-keserűség. De - és aligha vagyok egyedül - soha nem hallottam panaszkodni. Semmire. Soha nem hallottam, hogy egyetlen rossz, félreérthető vagy épp félre sem érthető szót szólt volna bárkire is. Nem hiszem - bár hihetetlennek tűnhet -, hogy élete során akár egyetlen ellenséget is begyűjtött volna. Mert Béla bácsi csak szeretett.

Gyereket és felnőttet. Jókat és kevésbé jókat. Kevésbé jókat, mondom: a mi mércénk szerint. Mert ő soha nem ítélt, nem fegyelmezett, nem szidott, még pedagógiai okokból sem: csak tanított, nevelt és példát adott. Egyebek mellett az egész életével: a szelíd szeretet erejének bizonyságát. Bő negyven éven át gyakorlatilag minden percét a tanításnak szentelte - és zokszó nélkül áldozta be ígéretes szólista-karrierjét is az imádott gyerekekért. Ki számolhatná össze, hány neves mai művész köszönheti neki az első-második-sokadik lépéseket? És ki tudná megmondani, hányan lehetnek, akikből nem lett ugyan muzsikus, mégis boldogabb, teljesebb életet élnek, mert Béla bácsitól megtanulták szeretni, élvezni, értékelni a zene csodás adományát...

Amikor már nem dolgozott, Béla bácsi még akkor is segített: bármikor, bármilyen ügyben - csak a varázsszót kellett kimondani: zene. Nem kért, nem várt semmit: csak így tudott élni, önzetlenül, feltételek nélkül, másokért. Irigylésre méltó, tiszta boldogságban. Nyolcvanöt éven át csak szeretett: és őt is szerették, nagyon sokan. Hiányozni fog: mert távozásával kevesebb lett a világ - ha élünk azzal, amit ránk hagyott, talán kiegyensúlyozhatunk valamit... Szeressünk hát.

Jó utat, Béla bácsi.

Pedig bizonyos vagyok benne: nem mindenkit fakasztott volna mosolyra az az életpálya, amit bejárt... És biztos vagyok benne, őt is gyakran marta kétség-keserűség. De - és aligha vagyok egyedül - soha nem hallottam panaszkodni. Semmire. Soha nem hallottam, hogy egyetlen rossz, félreérthető vagy épp félre sem érthető szót szólt volna bárkire is. Nem hiszem - bár hihetetlennek tűnhet -, hogy élete során akár egyetlen ellenséget is begyűjtött volna. Mert Béla bácsi csak szeretett.

Gyereket és felnőttet. Jókat és kevésbé jókat. Kevésbé jókat, mondom: a mi mércénk szerint. Mert ő soha nem ítélt, nem fegyelmezett, nem szidott, még pedagógiai okokból sem: csak tanított, nevelt és példát adott. Egyebek mellett az egész életével: a szelíd szeretet erejének bizonyságát. Bő negyven éven át gyakorlatilag minden percét a tanításnak szentelte - és zokszó nélkül áldozta be ígéretes szólista-karrierjét is az imádott gyerekekért. Ki számolhatná össze, hány neves mai művész köszönheti neki az első-második-sokadik lépéseket? És ki tudná megmondani, hányan lehetnek, akikből nem lett ugyan muzsikus, mégis boldogabb, teljesebb életet élnek, mert Béla bácsitól megtanulták szeretni, élvezni, értékelni a zene csodás adományát...

Amikor már nem dolgozott, Béla bácsi még akkor is segített: bármikor, bármilyen ügyben - csak a varázsszót kellett kimondani: zene. Nem kért, nem várt semmit: csak így tudott élni, önzetlenül, feltételek nélkül, másokért. Irigylésre méltó, tiszta boldogságban. Nyolcvanöt éven át csak szeretett: és őt is szerették, nagyon sokan. Hiányozni fog: mert távozásával kevesebb lett a világ - ha élünk azzal, amit ránk hagyott, talán kiegyensúlyozhatunk valamit... Szeressünk hát.

Jó utat, Béla bácsi.

Pedig bizonyos vagyok benne: nem mindenkit fakasztott volna mosolyra az az életpálya, amit bejárt... És biztos vagyok benne, őt is gyakran marta kétség-keserűség. De - és aligha vagyok egyedül - soha nem hallottam panaszkodni. Semmire. Soha nem hallottam, hogy egyetlen rossz, félreérthető vagy épp félre sem érthető szót szólt volna bárkire is. Nem hiszem - bár hihetetlennek tűnhet -, hogy élete során akár egyetlen ellenséget is begyűjtött volna. Mert Béla bácsi csak szeretett.

Gyereket és felnőttet. Jókat és kevésbé jókat. Kevésbé jókat, mondom: a mi mércénk szerint. Mert ő soha nem ítélt, nem fegyelmezett, nem szidott, még pedagógiai okokból sem: csak tanított, nevelt és példát adott. Egyebek mellett az egész életével: a szelíd szeretet erejének bizonyságát. Bő negyven éven át gyakorlatilag minden percét a tanításnak szentelte - és zokszó nélkül áldozta be ígéretes szólista-karrierjét is az imádott gyerekekért. Ki számolhatná össze, hány neves mai művész köszönheti neki az első-második-sokadik lépéseket? És ki tudná megmondani, hányan lehetnek, akikből nem lett ugyan muzsikus, mégis boldogabb, teljesebb életet élnek, mert Béla bácsitól megtanulták szeretni, élvezni, értékelni a zene csodás adományát...

Amikor már nem dolgozott, Béla bácsi még akkor is segített: bármikor, bármilyen ügyben - csak a varázsszót kellett kimondani: zene. Nem kért, nem várt semmit: csak így tudott élni, önzetlenül, feltételek nélkül, másokért. Irigylésre méltó, tiszta boldogságban. Nyolcvanöt éven át csak szeretett: és őt is szerették, nagyon sokan. Hiányozni fog: mert távozásával kevesebb lett a világ - ha élünk azzal, amit ránk hagyott, talán kiegyensúlyozhatunk valamit... Szeressünk hát.

Jó utat, Béla bácsi.

Gyereket és felnőttet. Jókat és kevésbé jókat. Kevésbé jókat, mondom: a mi mércénk szerint. Mert ő soha nem ítélt, nem fegyelmezett, nem szidott, még pedagógiai okokból sem: csak tanított, nevelt és példát adott. Egyebek mellett az egész életével: a szelíd szeretet erejének bizonyságát. Bő negyven éven át gyakorlatilag minden percét a tanításnak szentelte - és zokszó nélkül áldozta be ígéretes szólista-karrierjét is az imádott gyerekekért. Ki számolhatná össze, hány neves mai művész köszönheti neki az első-második-sokadik lépéseket? És ki tudná megmondani, hányan lehetnek, akikből nem lett ugyan muzsikus, mégis boldogabb, teljesebb életet élnek, mert Béla bácsitól megtanulták szeretni, élvezni, értékelni a zene csodás adományát...

Amikor már nem dolgozott, Béla bácsi még akkor is segített: bármikor, bármilyen ügyben - csak a varázsszót kellett kimondani: zene. Nem kért, nem várt semmit: csak így tudott élni, önzetlenül, feltételek nélkül, másokért. Irigylésre méltó, tiszta boldogságban. Nyolcvanöt éven át csak szeretett: és őt is szerették, nagyon sokan. Hiányozni fog: mert távozásával kevesebb lett a világ - ha élünk azzal, amit ránk hagyott, talán kiegyensúlyozhatunk valamit... Szeressünk hát.

Jó utat, Béla bácsi.

Gyereket és felnőttet. Jókat és kevésbé jókat. Kevésbé jókat, mondom: a mi mércénk szerint. Mert ő soha nem ítélt, nem fegyelmezett, nem szidott, még pedagógiai okokból sem: csak tanított, nevelt és példát adott. Egyebek mellett az egész életével: a szelíd szeretet erejének bizonyságát. Bő negyven éven át gyakorlatilag minden percét a tanításnak szentelte - és zokszó nélkül áldozta be ígéretes szólista-karrierjét is az imádott gyerekekért. Ki számolhatná össze, hány neves mai művész köszönheti neki az első-második-sokadik lépéseket? És ki tudná megmondani, hányan lehetnek, akikből nem lett ugyan muzsikus, mégis boldogabb, teljesebb életet élnek, mert Béla bácsitól megtanulták szeretni, élvezni, értékelni a zene csodás adományát...

Amikor már nem dolgozott, Béla bácsi még akkor is segített: bármikor, bármilyen ügyben - csak a varázsszót kellett kimondani: zene. Nem kért, nem várt semmit: csak így tudott élni, önzetlenül, feltételek nélkül, másokért. Irigylésre méltó, tiszta boldogságban. Nyolcvanöt éven át csak szeretett: és őt is szerették, nagyon sokan. Hiányozni fog: mert távozásával kevesebb lett a világ - ha élünk azzal, amit ránk hagyott, talán kiegyensúlyozhatunk valamit... Szeressünk hát.

Jó utat, Béla bácsi.

Amikor már nem dolgozott, Béla bácsi még akkor is segített: bármikor, bármilyen ügyben - csak a varázsszót kellett kimondani: zene. Nem kért, nem várt semmit: csak így tudott élni, önzetlenül, feltételek nélkül, másokért. Irigylésre méltó, tiszta boldogságban. Nyolcvanöt éven át csak szeretett: és őt is szerették, nagyon sokan. Hiányozni fog: mert távozásával kevesebb lett a világ - ha élünk azzal, amit ránk hagyott, talán kiegyensúlyozhatunk valamit... Szeressünk hát.

Jó utat, Béla bácsi.

Amikor már nem dolgozott, Béla bácsi még akkor is segített: bármikor, bármilyen ügyben - csak a varázsszót kellett kimondani: zene. Nem kért, nem várt semmit: csak így tudott élni, önzetlenül, feltételek nélkül, másokért. Irigylésre méltó, tiszta boldogságban. Nyolcvanöt éven át csak szeretett: és őt is szerették, nagyon sokan. Hiányozni fog: mert távozásával kevesebb lett a világ - ha élünk azzal, amit ránk hagyott, talán kiegyensúlyozhatunk valamit... Szeressünk hát.

Jó utat, Béla bácsi.

Jó utat, Béla bácsi.

Jó utat, Béla bácsi.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!