Beszélgetés Csadi Zoltánnal, a Bartók kamaraszínház igazgatóhelyettesével

2018.10.13. 20:00

Muszáj, hogy lássam magam valaki visszatükröződésében!

Csadi Zoltán, a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza igazgatóhelyettese „a magyar kultúra ápolása iránti elhivatott művészi pályája, valamint a határon túli magyarság körében végzett értékőrző és közösségépítő tevékenysége elismeréseként” a Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült nemrégiben. Sok mindenről faggattuk.

Balla Tibor

– Fel tudod idézni, hol voltál, amikor a kitüntetés híre utolért?

– Igen. A Rákóczi Alapítvány Magyarságismereti Mozgótáborában voltam Budapesten, amikor az e-mailt megkaptam. Talán háromszor is elolvastam, mire felfogtam, miről van szó. Rögtön felhívtam Ayklerné Papp Zsuzsát, az alapítvány elnökasszonyát, hogy kaptam egy e-mailt, hogy felterjesztettek erre a kitüntetésre. Megkérdeztem, hogy tudnak-e róla. „Igen, tudunk. Miért, baj?” – ez volt a válasz. Nagyon örültem és hálás vagyok. Kicsit sírtunk mind a ketten. Nagyon szoros személyes kapcsolatban vagyunk. Mentorként, példaképként tekintek rá és nemrégiben elhunyt férjére is. Nagyon sokat tesznek, tettek a diaszpóra magyarságáért, a határon túli magyar fiatalokért.

Csadi Zoltán egyszer saját társulatot, színházat szeretne Fotó: Zsedrovits Enikő

– Hogyan kerültél az alapítvány közelébe?

– Felvidéken születtem, és diákként megpályáztam a részvételt a Rákóczi táborba. Találkoztunk más, határon túli, erdélyi, kárpátaljai, délvidéki, felvidéki fiatalokkal. A délszláv háborúk idején jöttek fiatalok, akik a palicsi bombázásról meséltek, hogy abba a házak is beleremegtek. Ezt tizenhat évesen hallgatni egyrészt magával ragadó volt, másrészt rémisztő az a kiszolgáltatottság, amin keresztül mentek. Sajnálatot éreztem, segíteni akarást, egy nagyon erős érzelmi hullámvasút volt. Azt, hogy azonos kultúrkörből származunk, mindig tudtam, de ez a fajta rácsodálkozás a közös kultúrára, a közös nyelvre, amit mindannyian máshogy beszélünk, akik a Kárpát-medencében élünk, ez egy nagyszerű dolog.

– Hogyan lettél résztvevőből közreműködővé?

– Édesanyám szerint kiskorom óta színész akartam lenni, de én ilyen határozottan nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy olyan hét, nyolcévesen Hófehérkét meséltem az iskolai szavalóversenyen Feketenyéken. Szóval, nem okozott gondot, ha szerepelni kellett sok ember előtt, ezért, amikor láttam az alapítvány kiírását, bátran megpályáztam. Végigjártam a ranglétrát. Amikor kettőezeregyben felkerültem Budapestre, rögtön kapcsolatba léptem velük, elkezdtem segíteni a táborszervezésben. Visszahívtak segédvezetőnek a táborozók mellé. Nyaranta két hétig százharmincöt diákot látnak vendégül. Ez rengeteg munkával jár és szükség van segítőkre. Később csoportvezető lettem, majd bekerültem az alapítvány kuratóriumába tagként és nyolc éve ügyvezetőként viszem az alapítványi ügyeket. Ezeknek a koordinálása, levezénylése nem kis munka. A tábor egy húszmilliós projekt, de ezen kívül van még étkeztetési programunk Ungváron és Gyergyószentmiklóson is és minden évben kiadunk ötven-ötven ösztöndíjat külhoni vagy anyaországi felsőoktatásban tanuló határon túli magyar diáknak. Mindenki önkéntesként végzi a munkáját az alapítványnál, én is.

– Fontos lehet neked, hiszen rendezel, játszol, igazgatóhelyettes vagy, és még ezt is magadra vállalod. Miért?

– Igazán nem tudom. Én otthon azt láttam a szüleimtől, nagyszüleimtől, akik végigdolgozták az életüket, hogy mindig hajtotta őket valami előre. A nagyszüleimet kitelepítették, elvettek tőlük mindent a háború után. Sokszor újrakezdték az életüket. A munka és a hit azonban soha nem volt kérdés számukra. A nyolcvanöt éves nagyanyám minden vasárnap ott van a templomban. Számára első a hit és a munka. A legnagyobb nyári melegben is kapál a kertben, miközben már ezt nem kellene. Ezt láttam, ebbe születtem, nőttem bele, nem jelentett soha terhet. Persze kamaszként, amikor el kellett menni paprikát szedni a földre, azt utáltam és hiába voltak disznóink, csirkéink, én nem szerettem. De mindig ott voltam, és megcsináltam. Valahogy ez olyan magától értetődő volt. Anélkül nem megy semmi, hogy az ember ne tegyen bele sok munkát. Azóta is ebben hiszek. Lehet erre azt mondani, hogy munkamániás vagyok, de én nem így élem meg. Tudom magamról, hogy nem vagyok az. Le tudom tenni a tollat és azt mondani, hogy ennyi, ebben már nem lesz több. Majd holnap újrakezdem, folytatom. Persze volt olyan időszak, amikor mindent elvállaltam, nem tudtam nemet mondani. Szinkronra, színházra, vizsgafilmre sem. Ma már ez nincs.

– Ráadásul iskola-, végzettséghalmozó is vagy.

– Igen. Tele vagyunk komplexusokkal. Én is. Biztos mániákusan bizonyítani akarom, hogy nem minden színész ostoba. A másik viszont, hogy iszonyatosan érdekel a szakmám tudományos része. A színház egy könnyen megfogalmazható dolog látszólag, de ha az ember megkapirgálja, akkor egy elképesztően bonyolult és összetett valami, amiben a pszichológiától kezdve az irodalomtudományon, a történettudományon, szociológián keresztül a társadalomtudományon át minden benne van. Persze elfogult vagyok a hivatásommal szemben, de nagyon érdekel a komplexitása. A történeti része is, mert annyira gazdag és sokrétű a magyar színháztörténet, különösen a huszadik század eleji, hogy bárhová nyúl benne az ember, bármilyen irányba lapoz, bármerre néz, elfeledett kincsekre talál. Nincs az a kutatóhad, aki ezt fel tudná dolgozni. Most benne vagyok egy nagyon nagy munkában. A Károli Gáspár Református Egyetemen diplomáztam színháztudományból mesterszakon. A szakdolgozatomat Hegedűs Tibor munkásságából írtam. Róla ma már szinte alig tudják a színházi szakmában, hogy ki volt. Pedig ő rendezte például a két első magyarul megszólaló hangosfilmet Bajor Gizivel a főszerepben. Ő rendezte az első rádiójátékokat és emellett a Vígszínház egyik nagy formátumú rendezője is volt. Nagyon nagy ívű pályát futott be a háború végéig, amikor is ez megtört. Elképesztő mennyiségű anyag maradt hátra az életéből. Most ezt kutatom. A szakdolgozatom anyagával megpályáztam a Magyar Művészeti Akadémia egy ösztöndíjprogramját, és a művészetelméleti programba beválogattak. Ebből három év múlva megszületik majd egy monográfia. Hihetetlenül motivál és magával ragad.

– A színjátszás lassan már kiszorul az életedből?

– Néha hiányzik is. De ez nem csak rajtam múlik. Most jobban érdekel a színházcsinálás másik oldala. A rendezés, a kutatás. Megtaláltam a helyem az ifjúsági és a gyerekszínházban. Nagyon sokat vagyok fiatalokkal az alapítványon belül is. Rám erősen hat az ő más típusú gondolkodásuk. Nem érzem nagyon távolinak magam tőlük, de van köztünk pár évtized, és ők nagyon másként látják a világot. Nem csak azért tartom fontosnak, mert a színházban kell az utánpótlásról gondoskodni, de ebben a zűrzavaros, rohanó, klipszerű világban az, hogy kortárs gyerekverset halljanak a gyerekek, az nagyon fontos. Nagyon fogékonyak rá, több verset a színészekkel együtt mondanak az előadáson. Abban hiszek, hogy érdemes a gyerekek fantáziájából kiindulni, és partnernek kezelni őket. Nem lehajolni hozzájuk, hanem fölemelni magunkhoz.

– Annak, hogy felvidéki vagy, előnyét vagy hátrányát érezted?

– Talán inkább előnyét. A különlegesség, az unikalitás miatt. Ebből soha nem csináltam titkot, sőt, mindig fontos volt, hogy kihangsúlyozzam, de soha nem vártam ettől semmit, hogy jobb, vagy könnyebb legyen.

Ugyanezt a karriert futottad volna be, ha Budapest belvárosába születsz?

– Lehet, hogy nagyobbat. Sokat emlegetik, hogy milyen fontos a kapcsolatrendszer, különösen ebben a szakmában. Tényleg így van. Persze ez nem elég, tehetségesnek is kell lenni. Nekem pedig ott a Rákóczi Alapítvány a színház mellett. A világban bárhol jártam, mindenhol tudtak róla. A huszonöt év alatt több, mint háromezer-ötszáz fiatal vett részt a programban. Mások lettek volna a lehetőségek, ha Budapesten születek, de nem bánom. Mint ahogy azt sem, hogy a színművészetire is csak huszonkilenc évesen vettek fel. Más volt így végigcsinálni, megtapasztalni. Van más út is, csak az embernek kitartónak kell lenni, dolgozni kell keményen.

– Számít a kitüntetés?

– Inkább azt mondanám vannak fontos emberek az életemben, akiknek számít a véleménye. Azt is egyfajta kitüntetésként tudom értékelni. De az ilyenek is kellenek, muszáj, hogy lássam magam valakik visszatükröződésében.

– Van még megvalósításra váró célod?

– Majd egyszer szeretnék egy saját társulatot. Egy összművészeti központot.

Elfogult vagyok a hivatásommal szemben, nagyon érdekel a komplexitása

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában